Romantikus végítélet

Megvallom, általában minden olyan filmnek, mely akárhogy a világvége gondolatával játszik el, ambivalens érzésekkel állok neki. Ezt ugyan már említettem az "újrakezdés" témáját feldolgozó filmeknél is, ez azonban más. Bár talán nem is: egy esetleges apokalipszis lehetőségét ugyanúgy kissé nehezen tűri meg a lelkem, mint nagy szerelmünk elvesztését egy autóbalesetben vagy egy legyőzhetetlen betegségben. S ahogy ez utóbbiak esetében igyekszem azzal nyugtatni magam, hogy ez csak egy film, s velem talán nem történik meg, ugyanígy az előbbieknél is: mármint, mondogatom magamban ilyenkor, világvége csak a filmekben létezik. Eltekintve a Bibliától, és néhány utópisztikus irodalmi műtől, meg persze az emberi fantáziától, ami töretlenül újra és újra nekimegy a kérdésnek. Ennek köszönhetően az utóbbi időben, minden ellenérzésem dacára, két filmet is láttam, mely akár így, akár úgy, elkerülhetetlenül ránk hozta az apokalipszist. 

 Azt hiszem, Lars von Trier Melancholia c. drámája közben nem csupán az idegesítő kézikamerás felvételektől szorult össze a gyomrom. A borongós, egyszerre hihetetlen és fenyegető vízió szép lassan hátborzongató, kétségbeesett tragédiában realizálódott, aminek a végén szinte megkönnyebbültem, mikor Justine harmadmagával bekuporodott a mezőn rögtönzött sátracskába, amit aztán az egész földkerekséggel együtt felperzselt a száguldó, vakító tűzvész. Lorene Scafaria Seeking a friend for the end of the world c. filmjét nézve némiképp más a helyzet. Pedig a szituáció meglehetősen hasonló: csak éppen a Föld felé száguldó égitestet itt Mathilda névre keresztelték.

(jelenet a filmből)

 Lehet-e romantikus komédiának nevezni egy ilyen témájú filmet? Természetes, hogy kissé furcsának érezzük a műfaji besorolást, hiszen az efféle komikus ábrázolásmód egy világvége esetében meglehetősen újszerű, vagyis széles körben eddig nemigen láttunk rá filmes példát (aki mégis tud ilyet, jelezze!). Éppen ezért, mikor beülünk a moziba - miért van az, hogy Pécsen nem adják a filmet, mikor nemcsak Budapesten, de Győrben és Debrecenben is felkerült a Cinema City műsorára?! -, nehezen tudjuk eldönteni, mit várunk ettől az egésztől. Steve Carell gyakorlott a komikus alakításokban, s éppen abban rejlik a sikere, hogy nem megy el az agyatlan humor felé, hanem mindig szellemesen, érzékenyen játszik, mindvégig némi öniróniával az arcán. Na de Keira Knightley? Akit egyébként magam is kedvelek, nagyon szép, intelligens és izgalmas, ha éppen megfelelő szerepet adnak neki, mint ahogy pl. a Pride and prejudice, vagy az Atonement esetében, de nekem személy szerint tetszett a The Dutchess-ban is, viszont a most már DVD-n is megjelent Dangerous Method c. filmben, mely a freudizmus és a hisztériás betegség történetét dolgozza fel Jung és Sabina Spielrein személyes viszonyán keresztül, rettenetesen gyengének találtam. Natalie Portman a Black Swan főszerepében sokkal drámaibb, impulzívabb alakítást nyújt, bár természetesen nehéz összehasonlítani a két filmet. Mindenesetre a komédia az a műfaj, amiben eddig még nem láttam Keira Knightley-t, pláne nem egy romantikus komédiában, s szögezzük le: a film minden iróniája ellenére a műfaji meghatározás erősen vitatható.

Steve Carell (Dodge Petersen)

 Miután Bruce Willis megmentette a világot - s nem csupán a sokat emlegetett Armageddon volt az egyetlen film, mely áldozatkész hősöket tartogatott az emberiség számára -, az elkerülhető apokalipszisek kora lejárt. Csakúgy, mint Triernél, Scafaria történetében sincsenek hősök. Steve Carell, ha lehet párhuzamot vonni, tökéletesen ellentétes figuráját alakítja a Willis-féle akcióhősöknek: kocsijában ülve némán végighallgatja a rádió bejelentését, miszerint az utolsó megmentő akció is meghiúsult, és az aszteroida elkerülhetetlenül becsapódik a Földbe; majd hagyja, hogy felesége egyetlen borzadó pillantással végigmérje, azután elmeneküljön. Nem csak az autójából, az egész életéből. Innentől kezdve Dodge Petersen magára marad az utolsó napokra; arcán mindvégig bús beletörődéssel jár tovább a munkahelyére, majd vissza az otthonába - amíg lehet. Közben a közelgő vég hírére mindenki máshogy reagál: egymás után követnek el öngyilkosságot, pánikszerűen menekülnek legközelebbi hozzátartozójukhoz, randalíroznak, fosztogatnak, kétségbeesett orgiákat csapnak, föld alatti titkos bázisokat építenek a túlélés idejére, vagy éppen beletemetkeznek a munkába, s még csak felpillantani is alig hajlandóak belőle - amíg lehet.

Keira Knightley (Penelope
Lockhart)

 Carell esetlen, zárkózott, szerény és becsületes karaktere mellé Keira Knightley Pennyje hozza a bájos, fiatalos vitalitást. Koszos tornacipőjében és rózsaszín ruhájában, kedvenc bakelit lemezeit magához szorítva a 28 éves Penelope napjaink útkereső fiatal felnőttjeinek különleges, és mégis jellegzetes reprezentációja. Füvezik, "álomkóros", rettenetesen vezet, épp szabadulni próbál élősködő, nárcisztikus és jellemtelen pasijától, s amikor kiderül, hogy az utolsó repülőjáratot is elmulasztotta, Dodge ablakában (nem sokkal később a vállán) zokog, hogy többé nem láthatja a családját. Amikor az utcában lázongás tör ki, Dodge és Penny együtt menekülnek el, egy rájuk maradt kutyával, akit csupán egy bocsánatkérő cédula kíséretében hagytak a parkban az ott elnyúló Dodge mellett, miután kínjában benyakalt pár korty ablakmosó folyadékot. A kellően hóbortos történet tehát adott: s bár Dodge eredetileg gimnáziumi szerelmének felkutatására indul, a végkifejletet mégis előre sejthetjük.

 (innentől néminemű spoiler: aki utálja előre tudni a film végét, ne olvasson tovább :D)

 Hogy Dodge és Penny viszonya hogyan alakul, legalábbis. És ha csak ezt nézzük, mind a romantikus, mind a komédia stimmel. A részletek azonban, az egésznek a mikéntje, s a végül ijesztő gyorsasággal közelgő becsapódás fináléja mégis olyan szépséget, torokszorító gyengédséget, s egyszerre beletörődő józanságot hoz a filmbe, ami az egyébként mindvégig jellemző fanyar humor után valóban meglepő. Mert akár lehetne valódi vígjáték a film, és talán a várva várt armageddon el is maradhatna, és akkor a tornacipős Penny és a lassan korosodó Dodge ott állhatnának egymással szemben, széttárt karral, s folytatódhatna mulatságos útkeresésük, amikor ki egy válás, ki egy újabb szakítás után próbálja megtalálni önmagát. De nem, Scafaria nem hagyja elbagatellizálni a történetet. Ez a film - véleményem szerint - nem vígjáték, és nem csupán azért, mert az egyébként kétségkívül tragikus világvége bekövetkezik, hiszen ettől még vígjáték lehetne. De mégis; a Seeking egyszerre több és kevesebb ennél. A Mathilda jön, Penny és Dodge mosolyogva beletörődik, és mert nincs mit tenni, mindent lehet és semmit sem, talán tényleg ez az egyetlen, amit még érdemes elmondani egymásnak: örülök, hogy megismerhettelek.

Seeking a friend for the end of the world / Míg a világvége el nem választ (színes, fekete-fehér, feliratos, amerikai romantikus vígjáték, 94 perc, 2012)

Írta és rendezte: Lorene Scafaria

Főszereplők: Steve Carell, Keira Knightley 

Érdekes, milyen megosztó a film. Az origo cikkében például nagyon lehúzták, míg a Vox kritikája 80%-ra értékelte.