Monológ 3 - Töprengő

Ugyanabból az anyagból: az érintett lány barátnői unszolására először beszél a kialakulófélben lévő viszonyról.

-3-

Lányok, én tudom, hogy az adósotok vagyok. Tudom, hogy vártátok, és hogy… tartozom nektek. Ne haragudjatok érte. De… én, aki mindig gátlás nélkül beszéltem erről… Kinevettem a szerencsétleneket, akikkel együtt voltam, és sokszor olyan rémes volt, hogy csak erre volt jó, hogy bosszúból elmondjam, és kinevessük. Igen… van egy pár történet, amin sokat nevettünk, de sokszor nem volt jó emlékezni rá. Nem csak azért, mert nevetséges hangokat adtak, nevetséges dolgokat mondtak, amiktől én fuldokolni kezdtem a válluk fölött, és mikor rám néztek, azokkal a kérdő, csodálkozó szemekkel… egyszerűen képen röhögtem őket. Volt ilyen nem egy, nem kettő. És azzal, hogy kiteregettem mindent, a méretüket, meg azt, hogy hol és hogyan szőrösek, hogy milyen alsónadrág van rajtuk … hát, ezzel megbosszultam őket. 

Azok a szegények, ők csak magukat adták: lefeküdtek egy lánnyal, aki engedte magát, aki felvitte őket a lakásába, vagy akit ők vittek fel, és aki nem szégyellte magát, mikor ők szégyenlősen lehúzkodták róla a bugyit. Ők csak azt akarták, hogy nekik is, nekem is jó legyen. De én? Istenem, én… 

Én csak unatkoztam.

És most, hogy… hogy azon a hétvégén… Nem mondhatom, hogy nem lenne mit mesélni arról az estéről. Viszont, ami most történt, a hétvégén, az… mit mondjak el róla? Mondjam el, hogy már akkor, amikor a karomat megérintette az előszobában… ahogy rám nézett, ahogy rám mosolygott… pedig akkor még csak azt kérdeztem tőle, nem éhes-e, és ő is csak azt mondta, hogy nem, már vacsorázott. De azért persze ettünk… Vagy hogy amikor megállt mögöttem, és átölelte a derekamat… mit mondjak el? Hogy hányszor és meddig? És hogy én közben… hogy nem mertem a szemébe nézni, mert arra gondoltam, nem, ezt nem kell tudnia, nem szabad rajtakapnia, hogy mit érzek… legalább ne most, ne ilyen hamar. Életemben először éreztem magam férfinak ennyire kiszolgáltatva, először éreztem magam egy férfival szemben ennyire védtelennek. És közben eszembe jutott az a sok este, az a sok-sok ember, akivel együtt voltam, de akkor arra gondoltam, én nem tudok semmit. És ha valaha bármit is megtudok erről, azt csak tőle… senki mástól. És arra gondoltam, nem, én nem érdemlem meg ezt a boldogságot, és talán ha reggel felébredek, már ott se lesz. Mikor elalszom, veszi a kabátját, és elmegy, mint aki csodálatos, nagylelkű adományokat osztogat. És nekem be kell érnem ennyivel.

Monológ 2 - Panaszos

Ezt csak úgy, egy eredetileg drámának szánt szöveg részeként írtam még 2012-ben. Sármos, ámde nem éppen naprakész későnegyvenes férfi beleszeret egy mai fiatalba. Kollégája angol órákat ad neki, de hiába.

-2-

Felejtsük el, Mariann. Semmi érzékem ehhez a nyelvhez. Olyan idegen a fülemnek. Csak egy nagy sziszegés meg gagyogás az egész. Semmit se értek abból, amit mondasz. De abból sem, amit elmagyaráztál. Csak elismétlem, amit hallok. De hidd el, már régen elfelejtettem, miről is beszélünk. 

Amikor én jártam iskolába, a kutya se törődött a nyelvvel. Volt orosz óránk, volt német óránk, tudok is néhány szót, de ez akkor valahogy elég is volt. Akkoriban nagyon nyomták az oroszt, de én azzal is csak úgy voltam, hogy az ott valahol a hidegben Lenin apánk hazája, meg hogy ott nem Józsefnek és Istvánnak hívják a férfiakat, hanem Ivánnak és Szergejnek, a nőket pedig Marjának, Szofjának, mit tudom én. A német meg gyenge volt, és én magam se értettem, minek tanuljuk annak a kettészántott országnak a nyelvét. Csak ha a Trabantunkra gondoltam, akkor kaptam egy kis motivációt.

És ha nem tanultad meg, akkor se történt semmi. Úgyis mindenki itt élte az életét, itt pedig magyarul is megértettek. Most meg? A mai fiatalok? Az egyik két nyelvet beszél, a másik hármat. Ha egy kínai leszólít az utcán, hogy megkérdezze az időt, vagy hogy igazítsam útba, csak állok tanácstalanul, amíg egy gimnazista oda nem ugrik, és még arról is elcseveg vele, hogy hogy érzi magát nálunk. 

Restellem magam Karola előtt. Ő két nyelvet beszél, az angolt és a franciát is keni-vágja, sőt, a spanyolba is bele akar kezdeni. Angol magazinokat olvas, francia dalokat énekel, és mintha a saját nyelvén szólna. Meg ez az internet is… egy-kettőt kattint, és már mindent látott. Mindenkiről tud valamit, mindenről hallott, és mikor kérdezem, honnan, a netről, mindig ez a válasz. Ez a fészek is, vagy mi a bánat, ott van mindenki, aki számít, bekapcsolja a számítógépet, és már árad is a sok üzenet, fénykép, ő meg ott ül, nevet, árgus szemekkel figyeli a képernyőt, görgeti az egeret, és a billentyűzet ropog az ujjai alatt, mint a géppuskatűz. 

Hogy változhatott meg ennyire a világ? Megkérdeztem tőle, hogy mi lenne, ha egy hónapig nem lenne internet. Kinevetett. Egy hétig se bírná ki, azt mondta. Nemhogy egy hónapig. Ha egy hétig már nem látná, mindenről lemaradna. Ezt is mondta.

De mi az a minden? Mi az a minden? Mondd meg, te érted ezt. Tudod, amikor erről van szó, egy szűklátókörű, begyöpösödött vénembernek érzem magam, aki már csak a napi tejeskávéjával és a képes hírújsággal képes kommunikálni. Arra gondoltam, ha megpróbálnám felvenni a fordulatot, akkor Karola előtt is jobb színben tűnnék fel. Ha legalább egy-két szót megértenék abból, amiket olvas. Ha legalább tudnám, miről beszél, amikor azt mondja, hogy „gúgl”, meg „jutúb”, meg „modzilla fájörfoksz”.

Mégiscsak úgy az igazi, ha a nő felnéz a férfira. De hogyan nézzen fel rám ő, hogyha semmi újat nem tudok neki mondani? Csak ő nekem. Az egész élete olyan zavaros, olyan átláthatatlan. 

Persze te azt mondod, ő még csak egy kislány, aki most kezdi az életet, aki még csak tapogatja az utat a sötétben. Én pedig egy érett férfi vagyok. Maga a fény, ugye, a lux aeterna? Hm. De hiába minden, ha a „gúgl” meg a fészek elém áll, és felfogja a fényemet. Akkor nincsen mit beragyognom.

Monológ 1 - Idillikus

Szintén Ónodi Eszter órájára, ezúttal "vallomást" kellett írni. Pécsről Budapest felé tartva, Kurd és Sárbogárd között kapott el az ihlet. Még gyakorolni is tudtam a vonaton, mert csupán ketten ültek rajtam kívül a kocsiban. Esztert is megihlette az "idillikus" hangvétel, mindjárt tett bele egy csavart azzal, hogy a szeretett férfi már a sírban nyugszik. Lehetőleg egy titkos, amolyan héjanász-kapcsolat után. 

Később Incze Ágnes hatáselemzés óráján is ezt mondtam a kamerának (akkor maradhattam idillikus). Azóta rákaptam a monológok írására, szórakoztatóbb, mint gondoltam. Az alább következő szózat képzeletem szerint egy 26-27 éves nő szájából hangzik el, aki a fiatalság csapongásaiból lassan kifelé tartva úgy érzi, megtalálta azt a bizonyos férfit - aki talán ebben a pillanatban éppen mellette fekszik az ágyban, vagy egy álmos esős délutánon a kanapén, amikor csak az utcán elhaladó munkások káromkodása töri meg a csendet.

- 1 -

Tudod, min gondolkozom néha? Mármint nem mindig. Csak vannak napok, amikor úgy befészkeli magát a fejembe. Hogy talán te vagy az az ember, aki mellett le tudnék horgonyozni. Mármint… aki mellett úgy el lehetne tölteni az életet. Akihez este haza lehet jönni. Aki mellett fel lehet ébredni, úgy, hogy nem szégyellem, hogy kócos vagyok, és akihez oda merek bújni azelőtt, hogy fogat mosnék. Aki mellett gátlástalanul le merem mosni az arcomról a festéket. Aki mellett nem érzem magam tramplinak és nőietlennek, ha melegítőt és gyűrött, bő pólót viselek a saját lakásomban.

Aki előtt nem szégyellném majd az sem, hogy egyszer csak szarkalábak bújnak a szemem sarkába. Hogy eljön az idő, amikor már nem azért nem jön rám a régi farmerom, mert épp nagyon belaktam az ebédből, és fáj a hasam, és szeretném, ha simogatnád. Hogy eljön az idő, amikor egyre több lesz az utcán a szebb nő. Amikor én már nem húzhatok miniszoknyát, mert el kell takarnom a narancsbőrös combomat.

Azt mondod, hülyeség? Pedig nem. Anyámon látom, milyen szigorú és következetes az idő múlása. Pedig sokszor, ha rá gondolok, még mindig úgy látom magam előtt, mint gyerekkoromban. Szépen, erősen és fiatalon. És most… Persze, tudom én, hogy anyám ma is fel tud öltözni, ha akar. De nemrégiben a kezembe került egy fénykép, amin én csak öt éves vagyok. Valami rendezvényre mentünk… Anyám ott áll mellettem, felöltözve csinosan, fogja a kezem, és hát… Nem mertem megmutatni neki.

Tudod, múltkor is eszembe jutottál. Amikor az a nő az üzletben a szememre vetette, hogy milyen szemtelenül fiatal vagyok. Először arra gondoltam, ugyan már, hisz még az élete felét se élte le ő se. Aztán elnéztem, és belegondoltam. Tényleg. Alig néhány év, és az élet megváltozik. És már nem érezzük úgy, hogy még minden előttünk van, és nem baj, ha hibázunk, mert annyi még a lehetőség. És ez jóval több, mint a narancsbőr vagy a szarkaláb.

Hát talán ezért. Ezért gondolok olyan sokszor arra, hogy veled. Mert melletted talán lenne erőm felkelni azokon a napokon, amikor úgy érzem, semmi nem sikerül. Mert elfáradtam. És neked talán lenne erőm a szemedbe nézni, amikor ott állok majd tehetetlenül, túl egy életen, amiben annyi minden jobban sikerülhetett volna. Mert te talán segítenél elbírni a súlyát azoknak az emlékeknek, amik mind azzal szembesítenek, hogy mennyi mindent mulasztottam el, és mennyi mindent elrontottam.

Tudom, hogy még korai erre gondolni. Téged is csak két éve ismerlek. De emlékszel a fiúra, akiről meséltem? Öt évig voltam vele előtted. Hát, előtte szégyelltem volna a ráncaimat…

2013. május 9.

"Énprodukció"

 Ónodi Eszter egyik első óráján azt kérte, álljunk elő egy "énprodukcióval", egy nagyjából ötperces "performansszal", ami minket jellemez, legyen az zene, próza, tánc, vagy valami teljesen absztrakt és elmosott dolog. Én, kissé konzervatív módon, egy egyszerű történet mellett döntöttem.

Mese

(„Énprodukció”)

Minden este meséltek nekem. Általában anyám volt a felelős; egyet könyvből, egyet fejből, így szólt a megállapodás. Szerettem a fejből meséket, még akkor is, ha anyám, miközben az „egyszer volt, hol nem volt” szavait tűnődve elnyújtotta, látványosan éreztette, hogy felkészületlenül áll neki a mesének. Ott helyben találta ki; néha elfogytak az ötletek, néha bele is aludt. Apám mindig ugyanarról mesélt: épp ezért volt mindig rendkívüli, ha ő volt véletlen a soros. Az icike-picike kisujjról, aki elindul világot látni. Ez persze ma már meglehetősen morbidnak hangzik. De mivel gyerekként a kisujjamra haragudtam a legjobban – mert az olyan értelmetlenül volt kicsi és hiábavaló –, talán ez is azt a célt szolgálta, hogy megbékéljek vele.

Harmadikos elemista voltam, amikor olvasás órán az asztalra csaptam, és hangosan beolvastam a tanító néninek. Hogy én utálom a meséket. Főleg a népmeséket, mert mindig ugyanaz a végük. A legkisebb fiú győzedelmeskedik, a királylány hozzámegy, a sárkánynak mindig levágják a fejét. Nem bírtam magamban tartani a felháborodásomat.

Otthon pedig nekiültem magam. Nem ekkor először, hat éves voltam, mikor első, szedett-vedett betűkkel teleírt mesekönyvemet a konyhában szertartásosan felolvastam a szüleimnek. Már nem emlékszem, miről szólt. De miután a legkisebb szegény legényből és a szőke királylányból kiábrándultam, úgy láttam a legjobbnak, ha a kutyáinkról mintázom a hőseimet. Lett is főkutyám, meg lett sok mellékkutyám.

A kutyahőseim igazi hősök voltak. Harcra készen rohantak a csatatérre, veszélyes fogaiktól és karmaiktól rettegett az egész vidék. A főkutyám bátor volt, sőt vakmerő, ha kellett, gyilkolt, de azért persze nő is volt, valódi amazon, aki minden férfit maga mögé utasított erőben és merészségben, és ha udvarolni akartak neki, hűvös közönnyel fordította el a fejét. Nem lehetett meghódítani, és ez nagyon tetszett nekem.

Aztán egyszer csak eljött az idő, amikor a hősök nem tudták többé elfordítani a fejüket, mikor meg akarták hódítani őket. Mint ahogy én sem. Így hát emberré változtak. Ez az egész egyébként igen kellemetlen volt, hiszen nincs is kínosabb, mint egy viszonzatlan kamaszszerelem. És mivel én olthatatlanul szerelmes voltam épp egy olyan fiúba, aki egyáltalán nem akart meghódítani, erről nem mertem vallani a fehér papíroknak. De egy fiúnál sokkal megbocsáthatóbbnak tartottam, ha halálosan szerelmes úgy, hogy tudomást sem vesznek róla, így a hősöm hétköznapi, esetlen kisfiúvá változott, aki kétségbeesetten próbál megfelelni az osztálytársainak, kivágja a farmerja térdét, hogy menőbb legyen, és először az osztály legszebb, majd legokosabb lányába szerelmes. Persze mindig viszonzatlanul.

Apám lelkes volt. Megírtam az első regényemet. Az öcsém még az osztálytársaimnak is hírét vitte, így ők azt tanácsolták, hogy adjam ki, legalább meggazdagszom. Tizenkét évesen ennek már éppen itt volt az ideje. Apám beérte volna annyival, ha mindenkinek saját példányt ajándékozom karácsonyra. Égett az arcom a szégyentől, nem, soha, mondtam neki. Annyi minden volt ebben belőlem, ami nem tartozott egy gügyögő nagymamára, vagy az évente kétszer látott nagynénire. Hiába volt a hősöm, akkor épp, fiú.

Innentől kezdve meghoztam a biztonsági óvintézkedéseket. Gimnazistaként verseket írtam; ezeket már általában nem láthatta senki. Verseket írtam a magányról, a reménytelenségről, a véget nem érő várakozásról valami többre és jobbra. Mert hát szenvedtem a szerelemtől akkor is: az akkori fiú, a gimnázium egyik legmenőbb arca, nemhogy udvarolni nem akart nekem, még a nevem se tudta. Végső elkeseredésemben színpadra írtam ezt a történetet, zsúfolt tömegjelenetekkel és sűrű dalbetétekkel, és egy csendesen szerelmes hősnővel, aki persze én voltam. Végül a fiút kegyetlenül kivégeztem egy váratlan szívbetegség által. Hát ha már az enyém nem lehet, gondoltam titokban, bár ezt így sose vallottam be magamnak.

Tizennyolc éves koromban, túl néhány efféle csalódáson, a szüleim válása és otthon töltött estéim közepette mégiscsak arra jöttem rá, hogy színészekbe a legjobb szerelmesnek lenni. Nem bántanak meg, nem nyomják középen a fogkrémet, és nem rakják ki a facebookra (akkor még iwiw), hogy „kapcsolatban” vannak az évfolyamtársammal. Erre aztán a hőseim is lázas életre keltek újra: több száz oldalas szerelmi eposzra készülődtem. Persze az eposzban a színészből ember lett, esendő férfi, akit már felőrölt az élet, s így másra se vár, minthogy egy tiszta, fiatal lány letörölje homlokáról a kínok verejtékét. Hát idáig fejlődtem a kamaszos diákszerelmek után. Számos romantikus nagyregény, kosztümös film, vonósnégyes és zongoraszonáta ihlette ezeket a gondosan megkomponált öleléseket, amiket olyan kínos részletességgel meséltem el, hogy ma magam se merem visszaolvasni őket. Talán jobb is így.

És azóta? Mert hát mégiscsak történt velem is egy-két dolog, nem csak a papíron. A hősök pedig kicsit nehezen tartották a lépést, de aztán csak-csak ember lett belőlük, és ismét túlnőttek rajtam. Elzüllöttek, éjszaka csavarogtak egyedül, kétes szerelmi viszonyokat folytattak, régen elvesztett apjukat siratták, és gyűlölték az anyjukat. 

Néha az idegeimre ment ez az egész. Mintha ezek a kitalált alakok helyettem élték volna az életemet. Helyettem szerettek, helyettem szenvedtek. De aztán mégis mindig visszatértem hozzájuk, mert nem hagyott békén a kényszer, hogy el kell mesélnem néhány dolgot, amire rájöttem, amit megéreztem. Amit sokszor meg se éltem, csak elképzeltem.

De néha arra gondoltam, bárcsak beértem volna a legkisebb szegény legénnyel, és a sárkánnyal, akinek levágják a fejét.

2013. március 24.

Naivák Hollywoodon túl/innen

 Fiatal női sorsok ábrázolása - legyen az film, könyv, zenemű, kifogyhatatlan aktualitással bír a téma, és egyfajta örök romantikával, ami sose kopik ki belőle. Mégis megvan a veszélye, hogy unalmassá vagy elcsépeltté válik a megszülető alkotásokban. Bármennyire is aktuális ugyanis, az utak, amiket ezek a művek kijelölnek, gyakran bevett klisékből építkeznek: az elhagyatottság, a kiszolgáltatottság, a szerelem és a gyász, a kötelességtudat és a szenvedély küzdelme egymással - olyan toposzok ezek, melyek szinte kiáltanak a felhasználásért újra és újra. És épp az, hogy én már legalább három bejegyzésben értekezhettem ennek kapcsán a megfilmesített, avagy megírt prostituált-történetekről, ékes bizonyíték arra, milyen hamar fordul önmaga ismételgetésébe ez az egyébként méltán népszerű témakör.

 Még ha engem, szintén fiatal lányt, olykor el is szórakoztatnak a kevésbé kiemelkedő alkotások is, nem szabad szemet hunyni a buktatók felett, melyek vontatottá és dögunalmassá tehetik e filmeket mindazok számára, akik nem érzik magukat közvetlenül megszólítva. Vagy túl szentimentálisak lesznek, és érdektelenül csöpögősek, vagy túlságosan habosak és rózsaszínek. Nem véletlen kapott mára félig kedveskedő, félig pejoratív felhangot a "lányregény" fogalma, de akár a "romantikus komédia" is (amik között persze szintén lehetnek jók, kiemelkedve a sztereotíp tucatáruk tömegéből). 

 A téma továbbélését azonban biztosítja az, hogy időről időre mégis születnek olyan filmek, melyek aztán jóval többek lesznek, mint gyereklányokat lekötő, romantikus költemények. Elkápráztatnak vagy megbotránkoznak, vagy egyszerűen csak megérintenek, különleges, vagy épp mélységesen hétköznapi sorsokat bemutatva. De minden esetben az életről mondanak el valamit, amit talán így, ilyen formában, nem fogalmaznánk meg magunkban, ha nem látjuk ezeket a filmeket.

 Sophie Schoukens Marieke, Marieke című filmje, mely német-belga filmdrámaként került bemutatásra a mozikban, azonnal gondoskodik róla, hogy félig kíváncsi, félig borzongó döbbenettel merevedjünk székünkbe már a film legelején. Legtöbbünkből legalábbis garantáltan ezt a reakciót váltják ki azok a bár diszkrét, mégis egyértelmű filmkockák, melyek az alig húszéves, kócos és törékeny Marieke-t idősödő férfiak karjába helyezik. Nem is egy karba: eleinte még az egyes férfiak megkülönböztetése is gondot okozhat, bár az végig nyilvánvaló, hogy ősz hajuk, ráncos-foltos bőrük és olykor pocakjuk is erősen sugallja a javukra írható legalább 40 éves korkülönbséget. Kezdetben hát csupán zavart elméjű örömlánynak tűnik Marieke, akiről ezen kívül eleinte csak annyit tudunk, hogy árva - apja meghalt gyerekkorában, most anyjával él -, és egyébként egy csokoládégyár (stílusosan: belga film!) "angyalaként" kézzel készíti az édességet. Aberráltnak tűnő szexuális érdeklődését a fényképezés iránti szenvedélye spékeli meg: kislányos ruhácskái alatt nap mint nap magával hordja öreg szeretőiről készült fényképeit, melyek intim közelségből mutatják be a férfiak egyes testrészeit, kezdve az ártatlan fültől egészen a nemi szervig. "Szeretem a tökéletlenséget" - vallja Marieke, illetve elmondja: a férfi, aki tudja, hogy már nincs sok hátra neki, teljesen átértékeli az életet, és valóban megbecsül minden pillanatot. Később azonban fény derül rá, ez az extravagáns életmód jóval több, mint egyszerű hóbort. Szép lassan kibontakozik a lány mögött sejthető családi tragédia: az apa korai, rejtélyes halála, az anya titkolózása, a hajdani barát megjelenése, a lány kétségbeesett menekülése a bár idős, de odaadó férfiak szeretetébe. S mindez tovább sodródik és fokozódik egészen addig, míg a történet valódi tragédiába nem torkollik/torkollhatna, ami aztán rákényszeríti anyát és lányát, hogy szembenézzenek és megbékéljenek egymással.

 Marieke, Marieke (színes, feliratos, német-belga filmdráma, 85 perc, 2010)
 Rendezte: Sophie Schoukens
 Főszerepben: Hande Kodja, Caroline Berliner, Jan Decleir, Barbara Sarafian

 (Nem a legelegánsabb megoldás, de mivel YouTube-on sem magyar, sem angol nyelvű trailert nem találtam, nem tudtam beágyazni az oldalra a videót, így csak linket tudok adni az előzeteshez) 

 Umut Dag filmjében (amely állítólag a rendezőnő saját tapasztalatain is alapszik), A második feleségben a Törökországból Bécsbe szakadt Ayse "ártatlanabbnak" tűnik, mint Marieke: látszólag mit sem sejtve, az elválás keserű könnyeivel indul útnak a világ másik, sose látott végére újdonsült férjével, és annak családjával. A fiatal férj gyanúsan visszafogottan és csendesen örül a lakodalomnak, míg aztán a bécsi lakásban mindjárt első este feláll, és kötelességtudóan magára hagyja feleségét az apjával. Ekkor már egyértelművé válik: Ayse csak papíron a fiú felesége, valójában az apáé, akinek első felesége, a nagybeteg Fatma maga határozta el, hogy így rendezi el családja sorsát. A helyzet azonban meglehetősen bizarr, hiszen a hat gyerek közül ketten már saját családot alapítottak, és nem is élnek a szülőkkel, és még a kisebbek közül is ketten vannak csak, akikről biztosan megállapítható, hogy egyáltalán valamivel fiatalabbak a frissen érkezett pótanyánál. Ayse ennek ellenére, örökös szerény mosolyával, zokszó nélkül veszi vállára az új élettel járó nehézségeket: a szűnni nem akaró házimunkát, a gyerekek szeszélyeit, a nála legalább 30-35 évvel idősebb férfival megosztott közös ágyat, a hamarosan bekövetkező terhességet, és Fatma szinte irreális, túláradó szeretetét és gondoskodását. A csavart aztán az adja, hogy mindenki meglepetésére nem a beteg feleséget, hanem az egyébként teljesen egészségesnek tűnő apát temetik el: az első feleség meggyógyul, a második pedig vele együtt megözvegyül. A még mindig csendes és szerény Ayse szeme kinyílik a világra: megtanul németül, dolgozni kezd, és bár óvatos és félénk, nem tudja elrejteni magát a férfiak érdeklődő tekintete elől. Egy idő után már nem is akarja: ez azonban rettenetes erejű indulatokat indít el a családban.

 Mindkét filmet ajánlom, kendőzetlenül és egyszerűen beszélnek valóságos sorsokról, a lányregény és a romantikus mesék cukormáza nélkül igazán érdekessé, és szívszorítóan hitelessé téve egy-egy fiatal lány történetét.

 A második feleség / Kuma (színes, feliratos, osztrák filmdráma, 93 perc, 2012)
 Rendezte: Umut Dag
 Főszerepben: Nihal G. Koldas, Begüm Akkaya, Vedat Erincin, Murathan Muslu, Alev Imak

 És hasonlóképp itt az előzetes.

 [Akinek pedig épp nincs affinitása ezekhez az agyalós dolgokhoz, hallgassa meg az alábbi fantasztikus sanzont Jacques Brel-től, mely Schoukens filmjének is címadója volt:]