Ez is egy szakma

 A prostitúció kérdése már felmerült egyszer irodalommal kapcsolatos fejtegetéseimben - sajnos eddig nem volt túl sok belőlük, tekintve, hogy mostanában elkerültek az igazán megragadó olvasmányélmények. Ez volt Az árva Mariska naplója, még az első bejegyzések között írtam róla, de aztán ott van a Bordélyház című film is, amiről pedig a legutóbbiban, így hát lassan szinte kínossá válik, hogy ismételten előszedem a kérdést, de mégis úgy érzem, érdemes. Merthogy nem egyszerűen én szedem elő, hanem azok a művek, amikkel találkozom, tehát ismét azzal a kijelentéssel kezdhetjük, hogy a téma örökzöld, és minden feldolgozásban máshogy kerülhet elő. Vannak azért bejáratott értelmezési lehetőségek. Példa a már fent említett Mariska, ahol a prostitúció, vagyis elsősorban nem is az üzleti része, hanem pusztán az érzelemmentes szexualitás, a másik nemmel való effajta érintkezés olyan elemi bűn, ami az egyszerű, szeretetre áhítozó elbeszélő számára elviselhetetlen, és amikor a közelébe kerül, lényegében saját magával is meghasonlik. Ez már erősen jelzi, hogy kényszerről van szó, ami az elszenvedő számára ugyan kikerülhetetlen, de gyötrelmes kínlódást jelent. Talán ez az elképzelés él leginkább a köztudatban: hogy még annak is, akit nem erőszakkal löknek oda, a prostitúció egyfajta szükséges rossz. Pontosabban inkább azt gondoljuk, hogy mindig kényszer és mindig erőszak, csak az nem feltétlenül közvetlen formában jelentkezik. Egy tönkretett élet, egy kilátástalan helyzet, de akár az önként munkába álló lányok hiányos önbecsülése is erőszak és kényszer hatása lehet, amit nem ismerünk.

 Sok és sokféle prostituált-történet létezik, ami időben megelőzi, vagy meghaladja a fent említett, mára némiképp feledésbe merült naplóregényt. Mikor ezeket kezünkbe vesszük, elsősorban az okokra, a lelki motivációra vagyunk kíváncsiak. Mivel a prostitúció még mindig tabu, tehát morálisan stigmatizált jelenség, az arra vállalkozók előítéleteket, egyszersmind kíváncsiságot keltenek az emberekben. Ki csinálja, miért csinálja, tesszük fel a kérdéseket (vagy, lásd feljebb: mi történt vele, hogy erre adta a fejét?!), és itt már régen nem arról van szó, hogy atya ég, felajánlkozott egy idegen férfinek (nőnek), illetve nem pusztán a szexualitás elbeszélhetősége, leírhatósága okoz elementáris élményt, hanem azon törjük a fejünket, hogy mégis miféle lelke lehet az ilyen embernek. Torz, vagy talán nincs is, gondolnánk elsőre - de ez azért mégsem olyan biztos. Ezért is van sikere a mai napig a prostituáltak történeteinek, hiszen különleges és izgalmas lélekrajzot adhatnak, nem utolsó sorban megspékelve pikáns jelenetekkel, amikkel ugye sok mindent el lehet adni.

 Ismét egy csepp mentegetőzés a téma miatt, tehát: nem mintha direkt keresném az ilyen könyveket (filmeket). Miklya Anna regénye, A hivatásos, teljesen véletlenül került a kezembe. Azt is bevallom, hogy a szerző ismeretlen volt számomra, de mikor megláttam, hogy alig három évvel idősebb nálam - 1987-ben született -, úgy gondoltam, bármi is ez a könyv, elolvasom. Nem igazán sejtettem, mire vállalkozom, egyszerűen csak elkezdtem az elejéről az egészet, és két nap nem telt bele, végére is értem. Szinte nyújtottam az időt, ne legyen olyan hamar vége, ha már egy érdekes könyv akadt a kezembe, s hogy érdekel a történet, és várom a folytatást, már önmagában felemelő élmény volt. Az, hogy a szöveg egyáltalán nem okozott olvasási nehézséget, tehát nem kellett újra és újra megrágnom a mondatokat, és nem kaptam észbe, hogy nem emlékszem az elmúlt öt percre, illetve nem kerítettek hatalmába olyan kényszeres gondolatok, hogy inkább leülök a gép elé, és bekapcsolom a Facebook-ot, vagy örökbe fogadható macskákat böngészek a Google-ban, illetve frizurákat a YouTube-on - nos, ez valami rendkívül kellemes hatást gyakorolt száraz szakszövegeken edződött agyamra.

 Természetesen az "érdekesség" önmagában véve még kevés. Nem is ez az egyetlen erénye a regénynek, ami az egyetemista korában prostitúcióra vállalkozó, majd később gimnáziumi tanárnőként dolgozó Erika történetét meséli el. Erika igazából nem is egyszerű prostituált, hanem, ahogy a szerzővel készült interjúban olvastam, eszkortlány, tehát különböző megrendelésekre összejövetelekben, bulikban kísérgeti az ügyfeleket, illetve akár lakásra is megy, ha azt kérik, ahol különféle szolgáltatásokat nyújt pénzért cserébe. Mivel nem az a "közönséges" fajta, aki egyszerűen az út szélén áll, szépnek és okosnak is kell lennie - a rendszerváltás után járunk közvetlenül, tobzódnak a befektető külföldiek és a hirtelen meggazdagodó magyar üzletemberek, így hát van választék bőven. Az ok: Erika anyja váratlanul teherbe esik, nagyobbik lánya már érettségizik, amikor a kisebbik születésébe belehal. Mivel az apa soha el nem készülő tanulmányaival van elfoglalva, a gyerek felnevelése immár Erika feladata. 

 A helyzet abszurd, bár sajnos nem egészen szokatlan, így ilyenkor sokan sokféle alternatívát találnak, hogyan teljesítsék a feladatot. Igen, egyébként ez pontosan az a jellegzetes kényszerhelyzet, amikor egyszerre vagy kiszolgáltatott és hordozol óriási felelősséget a nyakadban, tehát mit tehetsz, ha szép és fiatal lány vagy, és nem feltétlen akarsz kemény munkával filléreket keresni. Tipikus. Erika tehát nem megy el konyhalánynak, sem takarítónőnek, hanem nemes egyszerűséggel, mindenféle hezitálás nélkül kap az alkalmon, amikor egy bennfentes egyetemista lány munkát ajánl neki. "Tudod, mondta gyorsan a lány, ez nem modellkedés, inkább ilyen hosztessz jellegű munka, hogy is mondjam, ilyen kicsit erotikus. Az engem nem érdekel, csak fizessenek, válaszoltam, ő pedig elmosolyodott, és láttam, hogy nagyon elégedett velem."

 Így ismerjük meg Erika egész életére kiható döntését, majd néhány oldalban egy-két esetét, ügyfelét, de a könyv valójában nem erről szól. Igaz, hogy egy-egy ilyen esetet szinte testközelből nézünk végig, de az egész olyan természetesnek és érdektelennek hat - Erika számára -, hogy szinte nem is érdemes beszélni róla. Nem is ebből áll tehát a történet, a cselekmény jelene abban a gimnáziumban játszódik, ahova Erikát végül felveszik tanárnőnek, mivelhogy végzettsége szerint az. Ráadásul budai egyházi iskolába, ahol egyetlen barátját a homoszexuális iskolaorvosban találja meg, rajongani kezd sármos kollégájáért, küzd a prűd és korlátolt légkörrel, az érzékeny diákokkal, a húgát felneveli, s közben az élete ugyanolyan üresen megy tovább, ahogy addig.

 Igazság szerint pont azt nem kaptam meg a regénytől, amit vártam: azt a bizonyos mélyreható lélekrajzot. Miért tette Erika, miért volt ez olyan adekvát megoldás, miért nem gondolkozott, töprengett és őrlődött előtte, vagy legalább utána - miért nem undorodott a gátlástalan kliensektől, hogy bírta elviselni a kihasználtság megalázó érzését? Vagy: miért nem hiányolta az anyját, miért nem beszél róla azután, hogy haláláról említést tett (elég közönyösen), szinte egyszer sem? Csak. Valahogy. Mert. Ilyen válaszokat kapunk, nincs részletes boncolgatás, nincs magyarázat, nincs kételkedés. Erika azért vállalja a prostitúciót, mert meg lehet belőle élni - elvégre ez is egy szakma -, aztán éli az életét, és bár egy időre megpróbál kiszállni, mégse sikerül végérvényesen, sőt: azon kapja magát, hogy később lényegében bármit megtesz azért, hogy benne maradhasson. Beleszokik. Közben az elbeszélés mentes szinte mindennemű komolyabb önreflexiótól, Erika elfoglalja magát a tanítványaival és a húgával, s igazán kínzó érzést csak az okoz benne, amikor mellőznie kell a rendszeres nemi életet. Tudja, hogy magányos, tudja, hogy amit csinál, az valahol "rossz", de csak azért hagyja abba napi szinten, mert a húga növöget, s valamit mégiscsak mondani kell neki - miből keresi ő a kenyerét. Aztán a tanítás mellett ott marad mellékállásban a jól fizető szex, ha más nem, akkor a régi ügyfelekkel. Közben pedig minden, ami vele történik - a férfiak/fiúk az életében, a munka, a húga tinédzserévei, még ha pillanatnyilag fel is kavarják az állóvizet, nem tudják más irányba terelni egyre inkább céltalanná váló életét. 

 Hogy jó-e a könyv? Egyszerre kevés és túl sok ez, hogy jó. Érdekes volt (helyenként kifejezetten izgalmas, de nem akarok nagyon spoilerezni), olvasmányos, ha letettem, vártam, hogy megint a kezembe vegyem, egy sorát nem untam, ez mindenképp pozitívum. S azt hiszem, éreztem benne egy fajta mélységet, annak ellenére, hogy a fent említett "lélekrajz" csupán elnagyolt skiccekben jelentkezik. Ez nem hiba, egyszerűen tény, hiszen nyilvánvaló, hogy az író nem elrontotta, hanem szánt szándékkal ilyenre írta a szöveget. Nincs benne dráma, nincsenek érzelmi kitörések, nagy tragédiák, egyszerűen csak megtörténnek a dolgok, kisebb-nagyobb események egymás után, olykor csak apróságok, amiket talán nem is értünk, miért részei a történetnek, minek kerültek bele, csak úgy benne vannak. Eközben a főszereplő sodródik, nem ural, nem irányít igazából semmit. Hogy azért-e, mert prostituáltként kezdte? Ez így ugyan nagyon szimpla, de talán igen. Ebben az esetben viszont már az is érdekes kérdés, milyen élete lenne amúgy egy olyan lánynak - még ha valójában nem is teszi meg a végzetes lépést -, aki ennyire könnyen adná oda magát, ha olyan a helyzet, testét és lelkét egyaránt, ha a húga felnevelése is a motiváció? Mégis hogy éli meg a dolgokat, hogy látja a világot az ilyen ember?

 Na ez az, amire nem feltétlenül kapjuk meg a választ a regényből, azon túl, hogy "üresen". Mégis érdemes elolvasni.

"Széttártam a kezem. Miért kéne számot adnom, neki, bárkinek? Mi az, hogy "történt"? Minden megtörtént. Nyár volt, aztán tél, és tavasz. Az apám hirtelen kicsi lett, ráncos, rigolyás és szánnivaló. Felneveltem egy gyönyörű gyereket. Négyszer kaptam fizetésemelést, ötször prémiumot és hatszor szabadságot.

 Ez kevés, jelentette ki Agács. Az arca komor volt. Ez nagyon kevés, ismételte meg még egyszer.

 Nem értelek, feleltem dühösen, ha normális életet élnék, akkor sem történt volna máshogy. Így szoktak élni az emberek. A szüleik megöregszenek, ők gyereket nevelnek, dolgozni járnak, és kész. Agács, igazán, fogalmam sincs, mi bajod van velem.

 Akkor is, vonta meg a vállát. Valami hiányzik, mondta, és rám nézett, de úgy, mintha hátat fordított volna nekem. Nem tudom. Nem akarom tudni. Csüggedt vagyok. Mérges vagyok. Harminchárom éves vagyok. Összegyűrtem a kávéspoharat, belehajítottam a kukába, és felmentem a tanáriba a többiekhez."

 "Nézd, Erika, én tényleg nem akarlak kirúgni, kezdte nagy svunggal, és láthatólag megkönnyebbült, hogy túlesett ezen a nehéz szón. De kezdesz, hogy is mondjam, na, szóval egyre nehezebb neked munkát adnom.

 Öregszem? - kérdeztem rá. Bólintott és szabadkozni kezdett. Nézd, te vagy az egyik legtapasztaltabb lányom, mindenki odavan a technikádért. De már nem vagy olyan feszes, mint régen, és ezt sajnos észreveszi az ügyfél is. Valami, nem is tudom, hogy magyarázzam, valami extrát mégis kéne vállalnod ahhoz, hogy maradjanak klienseid.

 Milyen extrát? - néztem rá meghökkenve. Tibike, nem akarok panaszkodni, de szerintem nagyjából mindent vállalok.

 Nem nagyjából, hanem konkrétan kéne mindent vállalnod, Erikám, ha maradni akarsz, mondta Bétibi. Különben nem tudlak megmenteni, érted, bármennyire is szeretném, ki fogsz peregni, így, mutatta, és amennyire csak tudta, széttárta az ujjait."

 Miklya Anna: A hivatásos. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2011

A művészfilm nem ciki

 Már ha egyáltalán az. Mert művészfilmnek nevezik gyakran azt a filmet is, ami egyszerűen elgondolkoztat. Ami vállalja, hogy nem szórakoztatni akar, vagy legalábbis nem csupán szórakoztatni, és nem feltétlenül egyetlen eszmét vagy gondolatot a szánkba rágni, hanem sugallni valamit, ami aztán ahány ember, annyi félét jelenthet. Megosztóak ezek a filmek: általában a nagy mozik műsorra sem tűzik őket. Ha szerencsénk van, valami elhagyatott retro-kuckó öblös, dohszagú foteljeibe azért befészkelhetjük magunkat, de hiába, se kóla, se popcorn, a vászon kicsi, 3D és IMax még futó látogatóként sem köszön be, a filmeket csak feliratozzák, szinkron nemigen van, és a szalag olykor meg is akad egy-egy percre. Ilyenkor néha meghalljuk a vetítőteremből a mozigépész srác matatását, miközben feltehetően elátkozza pár száz forintos órabérét. Nem lehet bírni ezzel a szarral, morogja magában, mi pedig bosszúsan malmozunk a sötét, szűkös moziteremben, mikor indul újra a film, amiért kifizettük a hatszáz forintunkat.

 Ilyen helyre nem mindenkinek ildomos járni - aki nem akarja, hogy megbélyegezzék a sznobság, a bölcsészség, vagy egyszerűen csak a ciki-művészfilm-rajongó jelzőjével, el is kerüli messziről. Pedig, dacára az esetenkénti kényelmetlenségnek és a sokszor már kissé túl poros retro-bájnak, ezek a mozik mégiscsak tudnak valamit. 

 Az alábbiakban négy film rövid ismertetője következik, pontosabban ajánlója, a teljesség igénye nélkül - az élményük már nem elég friss ahhoz, hogy érdemben, külön-külön bejegyzésben írjak róluk. Viszont mindenképp szeretném figyelmébe ajánlani azoknak, akik meg tudják bocsátani egy filmnek, ha nem feltétlenül a felhőtlen kikapcsolódásról szól, vagy ha némiképp eltér az amerikai kasszasiker-filmek stratégiáitól. Pécsett, az Apolló moziban láttam valamennyit, a Stark Filmklub keretein belül, hétfő esténként, nyolc órától. Aki esetleg fogékony rá, annak önmagában a filmklubot is ajánlom - mert nem ciki, és igazából nem is olyan "művészfilmek" ezek a filmek. Épp ezért jók. 

 Nader és Simin - Egy elválás története

 Ashgar Farhadi filmje, melynek nem csupán rendezője, de producere és forgatókönyv-írója is, a legjobb külföldi filmért járó Oscar-díjat is elnyerte idén. Bár jogos, ha vannak némi fenntartásaink az Oscar-díjjal kapcsolatban, ez most valóban egy megérdemelt és rangos kitüntetés. A történet egy teheráni házaspárról szól: az asszony úgy dönt, elhagyja az országot, és mert a férje nem hajlandó vele menni, hát őt is. Úgy érzi, lányuk számára semmiféle jövő, semmiféle kilátás nem terem ezen a vidéken, így, mint felelős szülőnek, nincs más választása, magával kell vinnie őt nyugatra. A férfi maradni akar: itt született, itt kell boldogulnia, beteg apja is ide köti. A csendes és szorgalmas Termeh, tizenegy éves lányuk, egyelőre az apjával marad otthon, míg anyja elhagyja a lakást, s együtt gondozzák a férfi időskori elbutulásban szenvedő, ágyhoz kötött édesapját. Ezen, s a házhoz érkező gondozónő történetén keresztül - akit Simin lopással vádol, és miután meglöki, az asszony elvetél, így előbb csak személyes, majd jogi vitába bonyolódnak - két órára felvillan az az ismeretlen világ, amiről nálunk a legtöbben csak annyit vélnek tudni, hogy a nők színes kendőbe burkolják a hajukat, és tilos a miniszoknya. Hiteles, egyszerre nyomasztó és izgalmas, érzékletes szemléltetése egy egzotikusnak tűnő országnak, ahol valójában ugyanolyan emberek élnek, mint amilyenek mi vagyunk, mégis rettenetesen más az élet.

 Jodaeiye Nader az Simin (színes, feliratos, iráni filmdráma, 123 perc, 2011)

 Írta és rendezte: Ashgar Farhadi

 Főszerepben: Peyman Moaadi és Leila Hatami

 Bordélyház

 Prostituáltak életéről írni, beszélni - mindig is kihívás volt a művészeknek, bár népszerűségének okán ma már nehéz eredetit alkotni ebben a témában. Az mindenesetre világos, hogy ezekből a művekből általában az derül ki, a prostitúciót önként vagy kényszer hatására vállaló nők valójában nagyon is érző, gyakran értékes emberi lények, akik meg nem érdemelten szenvedik el azt a sok megaláztatást, ami életmódjuknál fogva osztályrészükül jut. A nő, aki kiszolgáltatott a férfi vágyainak, ugyanakkor ismeri az erotika minden csínját-bínját, titkon az átlagos nő életéről álmodozik, miközben rejtett és megvetett szerelmeket táplál egy-egy "ügyfél", vagy egy soha meg nem kapott, "tiszta" férfi iránt: olyan karakter, aki mindig érdekes és hatásos, bárhol is bukkanjon fel. S ha mindez a századvég Párizsával van megfűszerezve, a siker lényegében garantált.

 Persze annyira mégsem. A Bertrand Bonello rendezésében készült film veretes, igazi súlyos "mestermű", aminek minden pillanatát, minden fellebbenő képét emészteni kell. Hosszú is, terhelve változatos, gyakran hátborzongató erotikus jelenetekkel, tele a női meztelenség sokszor esztétikus, máskor zavarba ejtő, vagy épp nagyon is szomorú látványával. Szánalomra méltó, félresiklott sorsokkal, benne a testi-lelki szenvedéssel, a brutalitással, ugyanakkor az élet őszinte szeretetével. S mindez éppen akkor, amikor a bordélyházak "munkatársaiként" egyre kevésbé lehet megélni, s amikor ezek a nők lassan végképp elvesztik a reményt, hogy adósságukat megváltva, egyszer majd emberi életet éljenek.

 L'Apollonide (Souvenirs de la maison close) (színes, feliratos, francia filmdráma, 122 perc, 2011)

 Írta és rendezte: Bertrand Bonello

 Főszerepben: Hafsia Herzi, Céline Sallette, Jasmine Trinca, Iliana Zabeth  

 És most merre? 

 A libanoni faluban muzulmánok és keresztények élnek együtt, távol a modern világtól és a civilizációtól. Az állattenyésztés és a gyereknevelés mellett a legsúlyosabb problémává a háború közelsége válik. A férfiak között fokozódik a feszültség, a vallási különbségek kapcsán egyre gyakrabban esnek egymásnak, míg a háborúban odakint meghalnak, eltűnnek. Az otthon maradó nők úgy érzik, nem bírnának elviselni több veszteséget, így a megmaradt férfiakra igyekeznek "ráerőszakolni" a békét. S ennek érdekében nem riadnak vissza sem az összeesküvéstől, sem a tudatmódosító szerektől, de még a kétes ukrán örömlányoktól sem.

 Az újabb "egzotikus" film francia, libanoni, egyiptomi és olasz kooperáció, amiben a női rendező, Nadine Labaki is főszerepet játszik. A műfaj-meghatározás szerint egyszerűen csak "film", s ez csakúgy baljóslatú, mint ahogy biztató is. Ugyanis tagadhatatlanul nem dráma. És így már megvan rá az esély, hogy nem szorongjuk, borzongjuk, undorodjuk és unatkozzuk végig a filmet, ami természetesen a fentiek esetében sem volt így, de kétségtelenül félelme azoknak, akik fáznak a művészfilmtől. Amennyiben a művészfilm veretes és megterhelő, ez a film nem művészfilm, de nem is vígjáték, bár tulajdonképpen nagyon mulattató. Tele valódi, nagyon eredeti helyzetkomikummal, szellemes figurákkal és párbeszédekkel, és maga a cselekmény is pergő, izgalmas, sőt mi több: szórakoztató. Annak ellenére, hogy nagyon is valódi élethelyzetet mutat be, csak hát ez a fajta élet, hála Istennek, eléggé távol van tőlünk ahhoz, hogy abszurditásával megnevettessen minket. Lehetne ez az egész nagyon szomorú is - merthogy az. De azáltal, hogy a rendezőnő éppen a másik oldalról mutatja be, olyan egyedi és utánozhatatlan alkotást teremt, amit csak ajánlani tudok még azoknak is, akik egyébként nem szeretnek "art" moziba járni. A kedvencem mindahány közül! 

 Et maintenant on va ou? (színes, feliratos, francia-libanoni-egyiptomi-olasz film, 110 perc, 2011)
 Írta és rendezte: Nadine Labaki (valamint forgatókönyv: Rodney Al Haddid, Jihad Hojeily,Sam Mounier)
 Főszerepben: Claude Baz Moussawbaa, Leyla Hakim, Nadine Labaki, Yvonne Maalouf , Antoinette Noufaily

 Szilvás csirke

 Végül pedig Marjane Satrapi és Vincent Paronnaud filmje Nasser Ali hegedűművészről, akinek eltörik kedvenc és utánozhatatlan hegedűje, így hát befekszik az ágyba, hogy meghaljon. Romantikus vígjátékként definiálják, s mivel elsőre a címét sem tudtam hova tenni, kissé félve ültem be a moziba, mondván, te jó ég, mi lesz ez a gagyi? Pedig nem sűrűn láttam a filmklub keretein belül "gagyit", mégis, ez a cím olyan szokatlan és szerencsétlen volt egyaránt, hogy mikor aztán vége lett a filmnek, ez volt az egyetlen, amit nem tudtam szeretni benne. A műfajmegjelölés ugyanúgy elhibázott, ugyanis nem vígjáték (vagyis nem az amerikai értelemben), bár jellegzetes, groteszk humorával szórakoztató és mulatságos. Eleinte még csak nem is romantikus - sokáig nem is értjük, mire akar kilyukadni az egész. Talán kicsit lassan indul be, és egy darabig minden a levegőben lóg, hasonlóan a szilvás csirkéhez: ez, mint kiderül, a főszereplő kedvenc étele, amit azonban halálos ágyán már ugyanúgy félretol magától, mint az egész életet. Ennyivel azonban nagyjából be is végződik a csirke szerepe (ezért hát miért a cím?), de lassan összeáll a történet, megismerjük Nasser Ali életét, a hegedű múltját, azt is, hogy miért volt a létezése értelme, s miért válik pótolhatatlan veszteséggé, mikor elhanyagolt felesége egy váratlan dührohamban összetöri. A történetet a Halál Angyala meséli, akit Ali az ágyban fekve töretlenül vár napokon keresztül, tárgyilagosan, egyszerűen, épp úgy, ahogy végül, barátságosan, de ellentmondást nem tűrően, a művész ágya mellett is megjelenik. A csattanó, illetve maga a mondanivaló ugyan kissé közhelyes - egy boldogtalan szerelem és a zenei művészet kapcsolata, a szerelem éltető ereje -, de a történetmesélés mikéntje mégis megérint, még meg is könnyeztet minket. Nem csak sírással, olykor azért nevetéssel is.

 Poulet aux prunes (színes, feliratos, francia-német-belga romantikus vígjáték, 93 perc, 2011)

 Írta és rendezte: Marjane Satrapi, Vincent Paronnaud

 Főszerepben: Mathieu Amalric, Golshifteh Farahani

Bűbájos denevérek

 Mennyire unja egy nő az akciófilmeket? Nos, én a magam részéről azt mondhatom: egy idő után mindig elvesztem a fonalat. Ki üldöz kit, ki ver kit, ki öl meg kit és miért; már nem tudom. Ennek ellenére egy ideig mégis leköt az ilyesmi; még ha nem is tudom, miről van szó, megvárom, amíg az aktuális csetepaté befejeződik, vagy a rendőr, aki jól végezte dolgát, begördül kocsijával a garázsba. Nem hiszek abban, hogy a tévé, a mozi, vagy akár a számítógépes játékok erőszakosságra nevelnek (habár sajnos a denveri Batman-premier látszólag nem éppen ékes példája állításomnak), illetve, hogy feltétlenül arra nevelnek. Aki természeténél fogva nem volt erőszakos, ezek hatására sem lesz. Igaz, hogy gyerekkorom meghatározó élményei, akár az Ezüst Nyíl c. japán rajzfilm, a Dragon Ball vagy a Tomb Raider játéksorozat, többek között mind az erőszak impulzív ábrázolásával hatottak rám, ma mégsem az öklömet választom elsődleges konfliktuskezelő eszköznek, ha olyan helyzetbe kerülök - bár nem is érnék el vele túl sokat. Ennek ellenére most is némi bámulattal figyelem Lara Croft temperamentumos mozdulatait, amikor előrántja a pisztolyát, és válogatás nélkül lövi le az előbukkanó gazfickókat. És néha, amikor felbosszantanak a buszon, vagy akár csak valami idegesítő jelenséget kell végignéznem az utcán, elálmodozom róla, de jó lenne olyan forgórúgásokat tudni, mint mesterünk, Chuck Norris.

 Régóta tudjuk: az emberek szeretik a hősöket. Az átlagon felüli erő, elszántság, határozottság, s az ehhez társuló esetleges intelligencia és sárm/szépség újra és újra lenyűgöz minket. S ha mindebbe némi emberi esendőséget is bújtatnak, ami segít eszünkbe juttatni, hogy akit csodálunk, valahol mégis közülünk való: az csak még vonzóbbá teszi a hőst. Mert a hős közülünk származik, de aztán kiemelkedik, naggyá lesz, harcol, az életét kockáztatja, és legyőzi a gonoszt. Mi pedig közben félünk, izgulunk, drukkolunk és reménykedünk, mert a világ igazsága mégiscsak akkor áll helyre, ha a gonosz valóban legyőzetik, és a hős valóban diadalmaskodik. És akkor aznap már nyugodtan alszunk, mint a gyerek, akinek esti mesét mondtak.

Tomb Raider: Underworld

 Ezért lehet, hogy a többszörösen felújított képregény-adaptációk nem válnak unalmassá. Azonban én a magam részéről soha nem voltam túl nagy kedvelője az amerikai képregényeknek (kivéve a Garfieldot és a Kázmer és Hubát, na de az nem ez a műfaj). Nem is igazán ismertem őket, így számomra az is újdonság volt, hogy a Vasember és az Amerika kapitány szintén képregények hőseit vitték a vászonra. S éppen ezért, amikor lelkes barátnőim meggyőztek, hogy nézzem meg velük a Batman harmadik részét, volt bennem némi fenntartás, nem fogom-e nagyon unni a trilógia csaknem három órás befejező epizódját. Megvallom, a Tomb Raiderből készült filmeket sem láttam, merthogy még Lara Croft is vonzóbb volt számomra a számítógép monitorján, mikor én irányíthattam a rúgásait, mint a mozivásznon; így mindössze annyit sikerült megtudnom a filmekről, hogy Angelina Jolie kikelt magából, mikor a plakátokról leretusálták a mellbimbóját. Egyszóval filmekben, hősök ide vagy oda, kerültem az ilyesmit, inkább a számítógép billentyűit nyomkodtam, később meg már azt sem. Csak az álmodozás maradt meg a forgórúgásokról és a tekintélyt parancsoló, villámgyors öklökről. 

 De azért a Batman-filmre rászántam magam. Ha már úgyis láttad az első két részt, győzködtek a lányok. Igaz, valóban láttam őket, de eltekintve egy-két lényegesebb momentumtól, nemigen emlékeztem rájuk. Több év eltelt azóta (bár nem tudom, hogy pontosan mennyi), és Bruce Wayne aligha köszönt vissza álmaimban, így látható, hogy nem gyakorolt rám túl mély benyomást. A Cinema City pedig szintén nem sietett meggyőzni arról, hogy az új filmet legalábbis mindenképp látnom kell: a fél egyes vetítésre vártunk, azonban fél óra múlva kiküldtek minket a teremből, merthogy a vetítőgép elromlott, így kénytelenek voltunk megvárni a háromnegyed kettes előadást. Hát most már aztán mutassatok valamit, ha már ennyi időm ráment, gondoltam magamban, ráadásul még előttem áll három akcióval dúsított óra, és én ki tudja, meddig bírom követni, ki ver meg kit, ki öl meg kit.

 Talán úgy van ez is, mint amikor az ember hozzáöregszik dolgokhoz. Mármint visszafelé, mert ebben az esetben, azt hiszem, ugyanazokkal a gyermekien bámuló szemekkel tapadtam a vászonra, mint anno Lara Croft lobogó copfjára a monitor képernyőjén. Ki tudja, mi történt? Vagy egyszerűen csak ennyire jó ez a film? Pedig még csak azt sem állíthatom, hogy tökéletesnek, vagy mesterműnek tartanám. És bármennyire is igyekeztem, néha bizony elvesztettem a fonalat, az emlékeim legalábbis cserben hagytak az előzményekre történő utalásoknál. A szinkronnal sem voltam egészen kibékülve (bár általában nem szeretem a magyar szinkront), s bizony még nekem is, aki nem vagyok éppen a legjártasabb a műfajban, szemet szúrtak azok a bevált klisék, amik minden efféle történetben előfordulnak: és nem csupán filmekben. Merthogy Batman története sokkalta több, mint egy film, s nem azért, mert eredetileg képregény volt. És éppen ezáltal válik a hibái ellenére mégis nagyon szerethetővé, s még számomra is rettenetesen élvezhetővé. Mert tökéletesen megkomponált mese egy hősről, aki közülünk való, aki egy esendő ember, de aki aztán felemelkedik, és számos bukás ellenére is, (elvileg) diadalmaskodik. Ezzel talán nem árulok el sokat, hiszen a film címe eleve The Dark Knight Rises, vagyis a felemelkedés garantált, csak éppen végig kétséges, hogy mennyire is emelkedik fel szegény megviselt Bruce, aki már a kezdet kezdetén is bottal jár, és hiába kerül elő újra a batmobil (ami "nem autó"), később is torokszorító a bizonyosság, hogy ereje megfogyatkozott. Így hát, amikor egyre mélyebbre és mélyebbre került, s aztán - szó szerint - ismét elindult a magasba, egymás kezét szorongattuk a mozi sötétjében, és legszívesebben együtt kántáltunk volna a filmmel: fel, fel. 

Christian Bale

 Ez a nagy történetek titka: az ember igazságérzetére játszanak rá, tudják, hogy mit várunk tőlük, hogy mi tartja fenn az érdeklődést, mivel állít a jó oldalára, és mivel a rossz ellen. Nem véletlen tehát, hogy a hosszú idő ellenére egyetlen egyszer sem gondoltam arra, hogy vajon mennyi telt el eddig a filmből, és mennyi van vissza. És mire észbe kaptam, a denevérember jelmezébe bújt Bruce Wayne (Christian Bale) olyannyira megnyert magának, hogy amikor a lekapcsolódó lámpák jelezték közeledtét, szinte ujjongtam: visszaállt az élet rendje, Batman ismét harcol a gonoszok ellen. A macskanő iránt (Anne Hathaway) pedig kezdettől fogva leplezetlen rokonszenvet tápláltam: szépségével, harcias modorával és valóban macskaszerű ügyességével lenyűgözött, akárcsak kislány koromban Lara Croft. Végre ismét egy nő, aki megregulázza a durva férfiakat! S mögötte a lány, aki csupán arra vágyik, hogy a tabula rasa áldásával újrakezdhesse az életét - bingó. Igen, annyira nem eredeti, de mégiscsak telitalálat. Van hát kiért drukkolni, kiben hinni és reménykedni, míg a maszkos Bane (Tom Hardy) terrorakciói egyszerre idézik a nagy francia forradalom és a kommunizmus káoszát, s az ember szinte ott érzi magát annak a stadionnak a lelátóján, amit a menekülő játékosok lába alatt felrobbantanak.

Anne Hathaway

 Ennyi talán épp elég. Sose hittem volna, hogy ez a sztori, és benne az antiszociális milliárdos, aki éjjelente meglobogtatja fekete denevérszárnyát Gotham City toronyházainak tetején, ennyire megragad, mikor majd a trilógia befejező részét látom. Így hát bátran ajánlom mindenkinek, aki érez magában némi gyermeki lelkesedést az igazi mesék iránt: ne csak a Hófehérke-remakeket nézze meg. Nézze meg ezt is.

 A sötét lovag - Felemelkedés / The Dark Knight Rises (színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 165 perc, 2012)
 Rendezte és a forgatókönyvet írta: Christopher Nolan (valamint David S. Goyer, Jonathan Nolan - forgatókönyv)
 Főszereplők: Christian Bale, Michael Caine, Anne Hathaway, Tom Hardy, Joseph Gordon-Levitt, Gary Oldman, Marion Cotillard, Morgan Freeman

Borsószem hercegkisasszony tiszteletet követel

 Dilemmák sora gyötri manapság újra és újra napjaink leányait. Mert hogy ma már nem egészen ugyanaz fiatalnak lenni, nem egészen ugyanaz huszonévesnek lenni, mint régen. Nagymamámnak, aki ma 86 éves, az ebédlője falán ott lóg esküvője napján készült portréja, amin éppen annyi idős, mint most én, huszonkettő. Sokszor elnézem ezt a képet, és képtelen vagyok beérni a bámulattal. Igazi eleganciával, egyszerre öntudatos és ábrándos pillantással néz a kamerába, nem is a kamerába igazán, valahova mögé inkább. Közben a póz tökéletességére, a lehetőleg rezzenéstelen beállásra összepontosít, gondolatai ugyanakkor merengővé teszik az arcát, bár ezekre ma már ő sem emlékszik. Legalábbis nem beszélt még róla soha, mit gondolt akkor, mikor az a kép készült. Csak arról, hogy vágta a jegygyűrűjüket a szoba sarkába, amikor a nagyapámmal összevesztek, még az esküvő előtt. Meg hogy neki akkor volt a legjobb dolga, amikor fiatal volt - szintén még az esküvő előtt. Katonatisztekkel táncolt, és a katonatisztek, legalábbis az egyik biztosan, meg is csókolták. A képet látva mégis ez a bohém gondtalanság az utolsó, ami eszembe jutna. Ezen a képen nem egy fiatal lány van: egy nő. És hogy épp az esküvője napján készült? Mindegy is. Anélkül is ilyen lenne. Ráadásul nem is visel fehér ruhát.

 A nagymamám tehát már férjes asszony volt az én koromban; apai nagymamám pedig, aki ma 75 éves, még korábban házasodott, 21 évesen már gyereket szült. Így volt ez régen. Ma már aligha forog az átlagos lány fejében a közelgő házasság 21-22 évesen. És hogy úgy nézni vissza a külvilágra, akár fényképről, akár csak úgy, az élő pillanat varázsában, mint egy nő: ez sem egyszerű dolog. Talán mert még nem vagyunk azok? Mi tesz valakit, egy lányt, úgy igazán nővé? Tudjuk, tudjuk, sokáig a nászéjszakát tekintették az asszonnyá érés küszöbének. Na de ma már ez is elavult dolog, a mai lány e téren korábban kezd, mindennek kisebb a jelentősége, a házassággal viszont általában késlekedik. Nagyanyáink cipellői visszavonulnak, a flasztereket elözönlik a tornacsukák, a Converse dorkók, a szoknyák kénytelen-kelletlen farmerral és sorttal osztozkodnak, a kontyok a lófarkakkal. A tizenhat éves lány gyakran mit sem változik e téren huszonhat éves korára. Akkor hát hogy is van ez a dolog a nővé válással, meg úgy egyébként, mindennel?

 Nagymamáim után nekem már, úgy érzem, van időm bőven. Voltak előttem elegen, akik kötelező normáknak tettek eleget. Idegen ez már a mai világtól; de azért a női lélektől annyira mégsem. Így hát jobb híján a magamfajta leány az élet kisebb, de azért mégis jelentős megpróbáltatásain igyekszik érett módon, hogy úgy mondjam, felnőtt nő módjára viselkedni. Ha máshogy nem is lehet, hát az öltözékkel. Mert egy elegáns körömcipőben, egy csinos szoknyában, egy odaillő blúzban egészen nőnek érzi magát az ember, nem ám holmi jött-ment gyereklánynak. Az ember munkahelye például tökéletesen alkalmas mindennek a gyakorlására és megélésére; én a színházban kezdtem el boldogan feszíteni estéről estére, szép blúzban, szép szoknyában, elegáns cipőben, büszkén kihúzva magamat, mint a személyzet része, mint az este tartozéka. Talán csak az én naivságom, hogy azt hittem, mindez némi érett komolyságot kölcsönöz az arcomnak; de amikor megütötte a fülemet, készséges Jó estét kívánok!-jaim után az első szia egy középkorú nézőtől, az illúzió fájdalmas hirtelenséggel hullott darabjaira.

 Hát mégiscsak gyerek vagyok, gyereknek néznek, gondolom ilyenkor szomorúan, és a csalódottságtól csendesen magamba roskadok. Olyannyira, hogy az időközben arra andalgó idős pártól a viszonzott Jó estét szinte fel sem tűnik, vagy ha igen, sovány vigasz. S amikor az utcán, a boltban, a gyógyszertárban, minden reménykedő várakozás ellenére látnom kell az embereken a felismerést, miszerint még mindig abba a tejfeles szájú ifjúságba sorolnak, amit nyugodtan sziázhatnak és hellózhatnak, nem értem, mit rontok el.

Tissot: The Woman of
Fashon

 Pedig azért vannak praktikák. A sötétebb, a hosszabb haj, a karakteresebb smink, a másfajta öltözet mind-mind idősebbnek láttathat, halljuk ezt sokfelől. Ne hordd ezt, mert öreges, válaszd azt, mert fiatalos: egyszóval rendelkezésünkre áll egyfajta maszk, amit segítségül hívhatunk ilyen esetekre. Nem mintha az ember idejekorán álmodozna ráncokról és sötét lebernyegekről, melyeket az idősödő korosztály azzal a bizonyos huncut vállvonással kap elő a szekrényből: jó ez, ápol és eltakar. Korántsem erről van szó. De amikor nem sokkal Pécsre költözésünk után először találkoztam az itteni postásnővel, aki mindjárt először azt akarta tudni az ajánlott levél átadásakor, hogy van-e már személyim (amit ugye 14 éves kortól adnak): az azért mégiscsak gyászos érzés volt.

 És nem is csak ez. A pénztáros nő az üzletben, mikor kezünkbe adja a blokkot, anyukámnak még megreszkírozza a viszlátot, de köztem és a kilenc éves unokahúgom között testvériesen megosztja a sziasztokot. A vonaton velem szemben ülő negyvenes nő jótékonyan szólít meg: behúzhatod nyugodtan az én függönyömet is. Amikor pedig felszállok a buszra, vagy bemegyek az utcánkban a pénzváltó üzletébe, és ott akár a sofőr, akár a pénzváltó férfi kapásból nekem szegezi kétes mosollyal megspékelt sziáját vagy hellóját, dámás önérzetem már végképp elemi erővel lángol fel bennem. 

 A férfiaktól pláne. Hogy ez csak így működik. Hogy a sziájuk aztán, s az ezzel kapásból megelőlegezett tegeződő formula feljogosítja őket minden bizalmaskodó kérdésre, miszerint hova megyek, mit csinálok, merre lakom, mintha valóban ismernénk egymást, és kedélyes ismerősök módjára futnánk össze véletlenül jó helyen jó időben. Hogy bárki, akivel épp együtt várok egy megállóban, vagy egymás mögött állunk sorban egy szupermarket zöldségesénél, őszinte örömmel érdeklődhet életem érdektelen részletei felől, és a kötelező szia vagy helló után szinte épp hogy csak át nem karol. Mert van valami a tegeződés intimitásában. Valahogy mindjárt többet enged meg magának az ember.

Székely István Egy lány
elindul c. filmje

 Azért igyekszem nem beleesni a romantikus tévképzetek csapdájába. Régen is, amikor az idegenekkel, még a gyerekekkel való magázódás is természetes volt, a férfiak ugyanúgy előszeretettel csevegtek el sosem látott nőkkel. S ha a helyzet olyan volt, akkor megütötték azt a bizonyos hangot, amit nem mindig ütünk meg egy idegennel szemben. De valamiért mégis. Vagy csak én gondolom úgy, hogy akárhogy is, de több tisztelet érződik ki egy olyan férfi hangjából, akibe még belenevelték a csókolomot, ha nővel találkozott, mint azéból, aki minden válogatás nélkül, haverkodva tegeződik? Még akkor is, ha egyébként mindkettő ugyanazt gondolja magában?

 Hát ezért. Kényeskedő, gőgös kisasszony módjára húzom fel az orrom, elfordulok, nem válaszolok, eltávolodom, ha éppen lehet. Ha nem, akkor csak csendesen tűrök, és megsemmisítő pillantásom az egyetlen, amit még bevethetek az inzultus ellen. És arra gondolok, az ennyi idős nagyanyáimat ugyan ki merte volna csak így, gátlástalanul letegezni, leszólítani egy sziával vagy egy hellóval? És ugyan kinek jutott volna eszébe gyermeki rangra alacsonyítani őket a pénztárnál, akár egy tízévest? 

 Ki érti ezt? Valamiért ezek a nyelvi panelek is egyre ritkulnak: megszűnőben az uram, a hölgyem, a kisasszony, a kegyed, az Ön. Leginkább már csak a hivatalos levelekben léteznek; az OTP még régi vágású, a címzett neve után következetesen odaírja: úr/úrnő. A lépcsőházban szembe jövő ballonkabátos, deresedő hajú férfi még kezemet csókolja. De ha az ember belép egy butikba, ha leül egy kávézóba, az odalépő fiatal alkalmazottnak teljes természetességgel köszön tegeződve; talán akkor is, ha nem is olyan fiatal az a másik. Merthogy az már mégiscsak ciki lenne, ha a korombeli felszolgálót vagy eladót magáznám; a náluk 5-10 évvel idősebbeket pedig nem merem megkülönböztetni, mert ki tudja. Ők meg talán emiatt sértődnének meg. A fiatalság kitolódik, a nők egyre lányosabbak, a határvonal bizonytalan, és egyre inkább hódít köztünk az amerikai módi, az egyre szélesebb körben terjedő tegeződés. Ránézek egy idegenre, és ha hirtelen nem tudom eldönteni, 35 vagy 45 éves, kétségbe esem, hogy szólítsam meg. Legegyszerűbb persze a helló-szia, elköszönéskor a "szép napot", "szép hetet", amitől csakúgy kiráz a hideg, mint a férfiak rám villantott helló-mosolyától, mert olyan idegennek érzem a nyelvünktől, meg olyan felszínesnek. 

  Olykor azért röstellem magam. Ezeken ennyit mérgelődni, gondolom ilyenkor, nem érdemes, tényleg. A színház előterében állva gyors mozdulatokkal megigazítom a hajam, a blúzom, folytatódik minden tovább. A nézők érkeznek, az arcok összemosódnak, van, akinek kétszer is köszönök, persze véletlenül, de sokszor észre sem veszem. A hangos figyelmeztető már megszólal, tíz perc múlva előadás, a nép zajos mormogással áramlik befelé. Amikor végül az ajtóhoz fordulok, hogy behúzzam a függönyt, egy férfi elmenőben odalép, és megkérdi: Elnézést, kisasszony, a mosdót merre találom? S én, mielőtt szolgálatkészen a túloldalra mutatnék, meghatottan elmosolyodom, s amikor aztán ugyanez a férfi egy darab süteményt visz be a szünet után a kabátja alatt, nem szólok neki. Hát mégiscsak van még jó modor a világon...!

Romantikus végítélet

Megvallom, általában minden olyan filmnek, mely akárhogy a világvége gondolatával játszik el, ambivalens érzésekkel állok neki. Ezt ugyan már említettem az "újrakezdés" témáját feldolgozó filmeknél is, ez azonban más. Bár talán nem is: egy esetleges apokalipszis lehetőségét ugyanúgy kissé nehezen tűri meg a lelkem, mint nagy szerelmünk elvesztését egy autóbalesetben vagy egy legyőzhetetlen betegségben. S ahogy ez utóbbiak esetében igyekszem azzal nyugtatni magam, hogy ez csak egy film, s velem talán nem történik meg, ugyanígy az előbbieknél is: mármint, mondogatom magamban ilyenkor, világvége csak a filmekben létezik. Eltekintve a Bibliától, és néhány utópisztikus irodalmi műtől, meg persze az emberi fantáziától, ami töretlenül újra és újra nekimegy a kérdésnek. Ennek köszönhetően az utóbbi időben, minden ellenérzésem dacára, két filmet is láttam, mely akár így, akár úgy, elkerülhetetlenül ránk hozta az apokalipszist. 

 Azt hiszem, Lars von Trier Melancholia c. drámája közben nem csupán az idegesítő kézikamerás felvételektől szorult össze a gyomrom. A borongós, egyszerre hihetetlen és fenyegető vízió szép lassan hátborzongató, kétségbeesett tragédiában realizálódott, aminek a végén szinte megkönnyebbültem, mikor Justine harmadmagával bekuporodott a mezőn rögtönzött sátracskába, amit aztán az egész földkerekséggel együtt felperzselt a száguldó, vakító tűzvész. Lorene Scafaria Seeking a friend for the end of the world c. filmjét nézve némiképp más a helyzet. Pedig a szituáció meglehetősen hasonló: csak éppen a Föld felé száguldó égitestet itt Mathilda névre keresztelték.

(jelenet a filmből)

 Lehet-e romantikus komédiának nevezni egy ilyen témájú filmet? Természetes, hogy kissé furcsának érezzük a műfaji besorolást, hiszen az efféle komikus ábrázolásmód egy világvége esetében meglehetősen újszerű, vagyis széles körben eddig nemigen láttunk rá filmes példát (aki mégis tud ilyet, jelezze!). Éppen ezért, mikor beülünk a moziba - miért van az, hogy Pécsen nem adják a filmet, mikor nemcsak Budapesten, de Győrben és Debrecenben is felkerült a Cinema City műsorára?! -, nehezen tudjuk eldönteni, mit várunk ettől az egésztől. Steve Carell gyakorlott a komikus alakításokban, s éppen abban rejlik a sikere, hogy nem megy el az agyatlan humor felé, hanem mindig szellemesen, érzékenyen játszik, mindvégig némi öniróniával az arcán. Na de Keira Knightley? Akit egyébként magam is kedvelek, nagyon szép, intelligens és izgalmas, ha éppen megfelelő szerepet adnak neki, mint ahogy pl. a Pride and prejudice, vagy az Atonement esetében, de nekem személy szerint tetszett a The Dutchess-ban is, viszont a most már DVD-n is megjelent Dangerous Method c. filmben, mely a freudizmus és a hisztériás betegség történetét dolgozza fel Jung és Sabina Spielrein személyes viszonyán keresztül, rettenetesen gyengének találtam. Natalie Portman a Black Swan főszerepében sokkal drámaibb, impulzívabb alakítást nyújt, bár természetesen nehéz összehasonlítani a két filmet. Mindenesetre a komédia az a műfaj, amiben eddig még nem láttam Keira Knightley-t, pláne nem egy romantikus komédiában, s szögezzük le: a film minden iróniája ellenére a műfaji meghatározás erősen vitatható.

Steve Carell (Dodge Petersen)

 Miután Bruce Willis megmentette a világot - s nem csupán a sokat emlegetett Armageddon volt az egyetlen film, mely áldozatkész hősöket tartogatott az emberiség számára -, az elkerülhető apokalipszisek kora lejárt. Csakúgy, mint Triernél, Scafaria történetében sincsenek hősök. Steve Carell, ha lehet párhuzamot vonni, tökéletesen ellentétes figuráját alakítja a Willis-féle akcióhősöknek: kocsijában ülve némán végighallgatja a rádió bejelentését, miszerint az utolsó megmentő akció is meghiúsult, és az aszteroida elkerülhetetlenül becsapódik a Földbe; majd hagyja, hogy felesége egyetlen borzadó pillantással végigmérje, azután elmeneküljön. Nem csak az autójából, az egész életéből. Innentől kezdve Dodge Petersen magára marad az utolsó napokra; arcán mindvégig bús beletörődéssel jár tovább a munkahelyére, majd vissza az otthonába - amíg lehet. Közben a közelgő vég hírére mindenki máshogy reagál: egymás után követnek el öngyilkosságot, pánikszerűen menekülnek legközelebbi hozzátartozójukhoz, randalíroznak, fosztogatnak, kétségbeesett orgiákat csapnak, föld alatti titkos bázisokat építenek a túlélés idejére, vagy éppen beletemetkeznek a munkába, s még csak felpillantani is alig hajlandóak belőle - amíg lehet.

Keira Knightley (Penelope
Lockhart)

 Carell esetlen, zárkózott, szerény és becsületes karaktere mellé Keira Knightley Pennyje hozza a bájos, fiatalos vitalitást. Koszos tornacipőjében és rózsaszín ruhájában, kedvenc bakelit lemezeit magához szorítva a 28 éves Penelope napjaink útkereső fiatal felnőttjeinek különleges, és mégis jellegzetes reprezentációja. Füvezik, "álomkóros", rettenetesen vezet, épp szabadulni próbál élősködő, nárcisztikus és jellemtelen pasijától, s amikor kiderül, hogy az utolsó repülőjáratot is elmulasztotta, Dodge ablakában (nem sokkal később a vállán) zokog, hogy többé nem láthatja a családját. Amikor az utcában lázongás tör ki, Dodge és Penny együtt menekülnek el, egy rájuk maradt kutyával, akit csupán egy bocsánatkérő cédula kíséretében hagytak a parkban az ott elnyúló Dodge mellett, miután kínjában benyakalt pár korty ablakmosó folyadékot. A kellően hóbortos történet tehát adott: s bár Dodge eredetileg gimnáziumi szerelmének felkutatására indul, a végkifejletet mégis előre sejthetjük.

 (innentől néminemű spoiler: aki utálja előre tudni a film végét, ne olvasson tovább :D)

 Hogy Dodge és Penny viszonya hogyan alakul, legalábbis. És ha csak ezt nézzük, mind a romantikus, mind a komédia stimmel. A részletek azonban, az egésznek a mikéntje, s a végül ijesztő gyorsasággal közelgő becsapódás fináléja mégis olyan szépséget, torokszorító gyengédséget, s egyszerre beletörődő józanságot hoz a filmbe, ami az egyébként mindvégig jellemző fanyar humor után valóban meglepő. Mert akár lehetne valódi vígjáték a film, és talán a várva várt armageddon el is maradhatna, és akkor a tornacipős Penny és a lassan korosodó Dodge ott állhatnának egymással szemben, széttárt karral, s folytatódhatna mulatságos útkeresésük, amikor ki egy válás, ki egy újabb szakítás után próbálja megtalálni önmagát. De nem, Scafaria nem hagyja elbagatellizálni a történetet. Ez a film - véleményem szerint - nem vígjáték, és nem csupán azért, mert az egyébként kétségkívül tragikus világvége bekövetkezik, hiszen ettől még vígjáték lehetne. De mégis; a Seeking egyszerre több és kevesebb ennél. A Mathilda jön, Penny és Dodge mosolyogva beletörődik, és mert nincs mit tenni, mindent lehet és semmit sem, talán tényleg ez az egyetlen, amit még érdemes elmondani egymásnak: örülök, hogy megismerhettelek.

Seeking a friend for the end of the world / Míg a világvége el nem választ (színes, fekete-fehér, feliratos, amerikai romantikus vígjáték, 94 perc, 2012)

Írta és rendezte: Lorene Scafaria

Főszereplők: Steve Carell, Keira Knightley 

Érdekes, milyen megosztó a film. Az origo cikkében például nagyon lehúzták, míg a Vox kritikája 80%-ra értékelte.

Mr. Darcy leteperné Elizabethet

 "Általánosan elismert igazság", hogy ha pénzről van szó, akkor nincs semmi, ami elejét vegye az üzletfelek elégedett kézrázásának a lelkes tárgyalások végén; legfeljebb lapos, kétkedő pillantások, ha valami esetleg sántít, de hát mégiscsak üzletről van szó. Már ha van bármiféle morális, etikai érzéke egy olyan kiadónak, aki annak tudatában, hogy "biztos piacra" számíthat legújabb akciójával, erotikus részletekkel tuningolja fel az évszázadok óta közkedvelt angol klasszikusokat napjaink tollnokaival, akik már maguk mögött tudhatnak néhány intim tartalmú remekművet a könyvpiacon. Mert hát az akkori szerzőket, mint amilyen Jane Austen vagy Charlotte Bronte, biztosan csak a viktoriánus szemérem tartotta vissza attól, hogy részletezze a hősei között végbemenő szerelmi aktusokat.

Büszkeség és balítélet "felnőtt
részekkel"

 Így hát a modern kori olvasó gátlástalan kíváncsiságára számítva a kiadó e-book formájában teszi nyilvánossá elképzeléseit arról, hogyan vonszolta egy árnyékos fasor rejtekébe Mr. Darcy Elizabeth Bennetet, vagy arról, hogyan rántotta magához ellentmondást nem tűrő tekintéllyel Mr. Rochester Jane Eyre-t; de nem kímélték Sherlock Holmes-t sem, akit villámgyorsan homoerotikus viszonyba boronáltak segédjével, Dr. Watsonnal. Hogy minderre mi jogosítja fel őket, a kiadó képviseletében megszólaló Claire Siemaszkiewicz úgy fogalmazott, időtlen idők óta izgatja mindannyiunk fantáziáját, mi történt a látszatra csupán illedelmesen pironkodó klasszikus figurák között; itt az idő, hogy lerántsák a leplet a rejtélyről, s ehhez a már fent említett biztos fantáziájú szerzőket hívják segítségül, hogy így vértezzék fel a regényeket a huszonegyedik századi sikerhez szükséges képességekkel. Mert hát ma már mégsem könyv az a könyv, ami nem gerjeszti vágyakozó sóhajra a háziasszonyokat, ld. a sokat emlegetett szado-mazo "mummy porn" sikerét, mely minden kolosszális profitra vágyó kiadónak jó ajánlólevél: húszmilliós eladott példányszámával minden idők egyik leghangosabb sikerű amerikai "blockbusterje" lett.

 Úgy tűnik tehát, hogy ma bizony elég széles az az olvasói réteg, aki csak azért nem veszi kezébe a klasszikusokat, mert a családi konvenciók és társadalmi béklyók által korlátozott szereplők nem tépik le egymásról a fűzőt és a nadrágot - igyekszik legalábbis elhitetni velünk az erre szakosodott angol kiadót képviselő hölgy. "We want to enhance the novels by adding the 'missing' scenes for readers to enjoy." - mondja. De hát végül is kit érdekel a magyarázat meg az indok, amikor igazából a pénzről szól minden, és a pénz, az biztos: "People are going to either love it or hate it. But we're 100% convinced that there's a market there." Hiszen ha a mamipornóból elkelt húszmillió példány, nincs is miért kételkedni.

Jennifer Ehle és Colin Firth (Büszkeség
és balítélet, 1995-ös filmváltozat)

Különös ezeknek a mai írónőknek - amennyiben annak lehet nevezni őket, de nevezzük annak - a vonzalma az angol klasszikusokhoz: így-úgy mindegyikükről tudni lehet, hogy többek között a Büszkeség és balítéletből, a Jane Eyre-ből, és további rokon művekből merítették az ihletet. Bevallotta ezt a Twilight szerzőnője, Stephanie Meyer (nem véletlen hát, hogy a vámpírlegényt Edwardnak hívják, akárcsak Thornfield Hall urát, Mr. Rochestert), s úgy tűnik, E. L. James is, aki azonban elsődleges forrását nem ezekben, hanem a Twilight sorozatban találta meg, ő maga is az ehhez tartozó fan fiction írogatása közben kapott ihletet A szürke ötven árnyalatához (a fent említett mummy porn). A klasszikus szerelmi történetekben tehát úgy tűnik, olyan lappangó erotika bújik meg, aminek ki-nem-mondottsága azóta sem hagyja békén a világot, különösen napjaink mindent-szabad, gátlásoktól mentes társadalmát. És amikor már végképp nem bírták lenyelni, hogy Mr. Darcy és Elizabeth között ennek ellenére még egy csók sem csattan el a történet során (bár az 1995-ös BBC feldolgozás jótékonyan ezzel a jelenettel zárta a filmet, míg a 2005-ös befejezése az amerikai változatban a film után egy gyengéd, s egyébként határozottan szép jelenet), hát gondolták, beleírják ők maguk. S ha esetleg nem tudnánk, mindez még véletlenül sem kerülhet a szerzői jogok megsértésének gyanúja, vagy egyáltalán, a műalkotás megbecstelenítésének vádja alá, hiszen: "we're not rewriting the classics. We're keeping the original prose and the author's voice. We're not changing any of that.", vagyis csupán a kötelező portalanítást végzik el az évszázadok óta töretlen sikert élvező regényeken.

Toby Stephens és Ruth
Wilson (Jane Eyre, 2006)

 "Aki átír, újramesél, rövidít, vagy szlengben fogalmazza át Shakespeare-t, mert az is megtörtént, az megpróbál megismertetni egy "értékes" művet olyanokkal, akik egyébként nem olvasnák el soha, mert családi, iskolai nevelésük, képzettségük nem készíti/készítette fel őket az adott művek megértésére. A kérdés az, akarjuk-e, hogy ők elolvassák ezeket könyveket vagy nem akarjuk?" - írja egy kommentelő a Könyvesblogon megjelent cikk alatt, ahol ennek kapcsán mindjárt némi nézeteltérés alakult ki (igen, én is hozzászóltam :D). Kérdés inkább az, hogy egy mára elavult, nehezen érthető nyelvet portalanítani ugyanaz-e, mint sárba tiporni e klasszikusok lényegét adó viktoriánus felfogást, vagyis, hogy szexuális tartalmú jeleneteket egyszerűen nem volt szokás leírni (pláne nem egy papkisasszonyként nevelkedett nőnek), s mindezt úgy, hogy lényegében a mű tartalmát módosítják az eredeti szerző által soha le nem írt jelenetekkel, ugyanakkor megtartva benne minden mást. Akkor már tisztességesebb és egyenesebb volna teljesen újraírni, megírni a "modern változatot" egy új szerző keze által, és ha tetszik, más, vagy legalábbis némiképp eltérő történettel. Merthogy ezek a jelenetek - ld. Mr. Darcy maga alá gyűri a birtokára látogató Lizzyt a kertben - egyszerűen nem történtek meg, nem lettek leírva, még csak odagondolva sem, vagyis nem "hiányzó" részek, ahogyan az angol kiadó nevezi őket. S amiért mindez igazán felháborító, az az, hogy ezek a művek soha nem voltak rászorulva efféle átdolgozásokra, ugyanis a 200 éves Jane Austen-könyvek, s ugyanígy a Bronte nővérek szerzeményei a mai napig számos korosztály kedvenc olvasmányai. Kétlem, hogy néhány hiteltelen és kirívóan túlfűtött jelenet kedvéért ezután bárki, aki eddig nem tette, végigrágja magát több száz oldalon, s ezután együtt sóhajt fel anyjával és nagyanyjával, akinek eddig az eredeti változat is elég volt, hogy micsoda férfi volt ez a Mr. Rochester / Mr. Darcy / stb. Mindez csupán annak a rétegnek lesz vonzó, aki a kíméletlenül részletes szexjelenetekben leli nem túl válogatós örömét, édes mindegy, hogy azok Christian Grey és Anastasia Steele, Rochester és Jane Eyre, Darcy és Lizzy, vagy éppen Watson és Sherlock Holmes között mennek végbe. Erre a célra márpedig épp elég könyv kínálkozik a polcokon, miért kell beszennyezni azt is, ami értékes?

Romola Garai az Emma címszerepében (2009)

 "Ugye, senki sem gondolja komolyan, hogy ezek a kedvelt karakterek csak egymás kezét fogták és egymás orcáját csipkedték?" - idézi a Könyvesblog az angol kiadó honlapját. Nem, valóban nem. Pláne a házasság után, ami már nem része az anélkül is kerek szerelmi történeteknek, s milyen csoda, vannak, akiket így is kielégít a dolog. Tudjuk, a házasság előtti nemi kapcsolat pedig a nők számára végzetes kockázattal járt, vagyis nem azért igyekeztek szüzek, vagy látszatra szüzek maradni, mert nem fűlt a foguk a gyengédséghez, hanem mert általában egyetlen lehetőségüket, a jó házasságot kaszálták el azzal, ha hírbe keveredtek. Azzal, hogy egyik pillanatról a másikra a klasszikus hősnőket, pláne az Austen-figurákat ádáz dominává varázsolják, az egész mű lélektanát, történeti hitelességét ássák alá, hiszen még ha valóban történt is volna bármi "titkolnivaló" a szerelmesek között, mégis ki gondolná, hogy ilyen kéjes gátlástalansággal támadja le a gazdag úriembert egy tapasztalatlan, vidéki elzártságban felnőtt gyereklány, mint ahogy Elizabeth Bennet Darcyt a hozzácsapott jelenetekben? Meg egyébként is, hol marad a 200 éve elismert regény iránti becsület, egy egyszeri és megismételhetetlen alkotás és alkotó tisztelete? Mert ezután, ha nem csordogálnak különféle testnedvek és nem mutogatják magukat a legintimebb testrészek minden oldalon, odaláncolva ezáltal a könyvhöz a remegve izzó olvasókat, építve ösztöneikre és kukkolási ingerükre, már nem is lehet piacképes alkotást létrehozni?
 De hát kár a gőzért, ha valóban a piacról van szó. Csak remélni lehet, hogy a jóérzésű olvasók rácáfolnak a pénzéhes kiadók várakozásaira, és egy idő után eltűnik ez is a süllyesztőben, mint ahogy az egész folyamatot gerjesztő és kiváltó mamipornó.


 "Elizabeth trailed kisses along his throat and neck until she reached his earlobe and took it between her teeth. “Please take me,” she whispered. “I need it. I ache for it.” Her words were met with only a grunt of approval by Darcy.
 He pulled back from her and checked their surroundings, partly to assure they were alone, but also to discover a hiding place for them that was away from the road. He took hold of Elizabeth’s hand and pulled her away from the lane to the trees beyond. They walked on for a short time until they came to a small clearing and without another word, he pulled her to the ground, laying her down on the grass and covering her body with his." (hozzáírott jelenet a Büszkeség és balítéletben, melyet a The Independent honlapján megjelenő cikkben közzétettek)

 Itt pedig a kiadó maga ír arról, mi is indokolja az akciót:
https://apps.facebook.com/theguardian/commentisfree/2012/jul/17/missing-sex-scenes-charlotte-bronte?post_gdp=true

Második élet

Audrey Tautou neve, bárhol is bukkan fel, már önmagában sejtet valamit. Elképzelhető, hogy nem mindenki szereti - miért is nem? -, de annyi bizonyos, hogy a filmjeit egytől egyig jellemzi valami igazán egyedi, karakteres báj. "Szó, mi szó, Audrey Tautou ... nem formás nőiességével, kacérságával és csábítóan érzéki kisugárzásával lett a mai francia film egyik első számú romantikus hősnője." - írják a port.hu egyik kritikájában. Miért, kellett volna? "Pedig valamivel mégis le tudja venni az embert a lábáról." - teszi hozzá az imént idézett cikk szerzője. Valóban így is van, és talán éppen ezért, mert ő se nem Aphrodité modern reinkarnációja, Angelina Jolie, se nem Penelopé Cruz, akinek igazából szuper Volver c. filmjében is végig csak latinos szépségére figyeltem, de még csak nem is olyan angyalian gyönyörű, mint amilyen például Emmy Rossum volt csodálatos hajkoronájával az Operaház fantomjában. Audrey Tautou szép, csinos és bájos, de emberi módon, ami talán épp ezért egész máshogy hat ránk, mint a fent említett színésznők szoborszerűen tökéletes arca és alakja: s ez a báj nem csupán Tautou vonásaiban vagy mosolyában rejlik, hanem egész, különleges lényében, ami valamennyi filmjében átsugárzik a vásznon.

Ne firtassuk a magyar címválasztás sikerét, amivel egyébként nem is lenne semmi kifogásom, ha nem emlékeztetne rettenetesen a színésznő korábbi emblematikus filmjére, az Amelie csodálatos életére. Így hát a Nathalie második életében sejtek némi kísérletet, hogy a cím erre való asszociációkat keltsen, nem tudom, mi szükség van erre, Tautouról úgyis majdnem mindenkinek az Amelie jut eszébe a mai napig. Ez a film azonban már levedlette az akkori naivás cukormázat, amiért az Ameliet vagy nagyon szerették, vagy nagyon nem (én szerettem). Ugyan a műfaj "romantikus vígjáték" (ami néhány amerikai műremek után nem közvetít túl magasröptű tartalmakat), mégis többről van szó. Valóban szomorú tragédiáról, majd valóban felemelő végkifejletről, anélkül, hogy a film közben túlságosan elnehezedne és veretessé válna. 

Én magam mindig némi kellemetlen szájízzel ültem be olyan filmekre, ahol efféle "újrakezdésről" van szó. Fiatalon az ember még majdhogynem felfoghatatlannak érzi, milyen lehet elveszíteni "életünk szerelmét", ha az váratlanul meghal, s miféle lehetőségek kínálkoznak arra, hogy élhető életet teremtsünk ezután. Bár szívünkkel kissé nehézkesen, eszünkkel készségesen elismerjük, hogy erre nagyon is szükség van, így hát a filmet látva magunk is egyre inkább támogatóivá válunk a Nathalie és Markus között fejlődő kapcsolatnak. Persze az mindjárt sejthető - de hát elég megnézni a trailert is -, hogy mire megy ki a cselekmény, és mi lesz a vége, hiszen a filmből kezdettől fogva hiányoznak a végérvényes tragikumra utaló elemek, még az olyan jelenetekből is, mint a férj temetése, vagy Nathalie bezárkózása a lakásba (már csak azért is, mert a film elején vannak, tehát nyilvánvaló, hogy a java csak ezután következik). És mindaz, amit ezután látunk: Nathalie beletemetkezése a munkába, a határozott szándékokkal fellépő főnök, a csetlő-botló Markus (akinek eleinte igen nehéz megbocsátani slamposságát és nulla sármját, de a filmkészítők ügyeltek rá, hogy a végére ez is megváltozzon), a munkahelyi pletykák, a kétkedő barátok: mindez végtelenül hiteles, valódi és életszerű, bár a film velejáró "bája" gondoskodik róla, hogy az esetleges deprimáló események ne hassanak ránk túl lehúzóan, s így töretlen, reménykedő várakozásban sodródhassunk a szükségszerű befejezés felé.

A film európaisága nem csupán Audrey Tautou vagy akár a Markust játszó langaléta François Damiens alakjában rejlik, hanem az olyan apróságokban, mint amilyen például Nathalie és Francois rövid esküvői jelenete: hát képesek lettek volna egy amerikai filmben egyszerű lófarokban hagyni a menyasszony haját? Szívmelengető, felemelő, igazán szerethető mese az élet dolgairól.

La délicatesse / Nathalie második élete (színes, feliratos, francia-svéd romantikus vígjáték, 108 perc, 2011)

Rendezte:  Stéphane és David Foenkinos

Forgatókönyv: David Foenkinos (saját regényéből)

Főszereplők: Audrey Tautou, François Damiens, Bruno Todeschini, Mélanie Bernier, Joséphine de Meaux,

Pio Marmai, Monique Chaumette

"Azt akarnak velem tenni, asszonyos dolgot"

Tagadhatatlan, hogy él bennünk egyfajta nosztalgia azokkal az időkkel kapcsolatban, melyeket a "századelő", "századforduló" fogalmakkal jelölünk, de mint ahogy a "hosszú 19. század" fogalmába még az első világháborút megelőző évek is beletartoznak, úgy ezekre éppígy gondolhatunk akkor is, amikor a "századfordulót" emlegetjük. Kezdve a dualizmus utáni fejlődő békeidőkön, egészen a monarchia utolsó nagy csatájáig, az első világháborúig: elég régen volt már mindez ahhoz, hogy visszatekintve misztikusnak, varázslatosnak, s kiismerhetetlennek tűnjön, mi pedig kedvünkre merenghessünk arról, mennyivel szebb, vagy legalábbis különlegesebb volt akkor az élet.
Bár erre a varázsra nem mindenki fogékony, hajlamosak vagyunk általában azt gondolni, hogy akkoriban az emberek is mások, többnyire "erkölcsösebbek" (legalábbis prűdek) voltak, ennek megfelelően pedig talán jobbak is. Merthogy akkor még erősebben volt jelen minden, aminek mára megkopott a tekintélye: egyház, uralkodó, hagyományok, társadalmi elvárások, bevett, évszázados szokások, a megszokott és kanonizált nemi szerepek.
Amiért Az árva Mariska napjait ma, több mint száz év távlatából olvasva, figyelemreméltónak tartom, az elsősorban ez: hogy olyan kíméletlenül cáfolja meg ezeket a jóhiszemű feltételezéseinket. Méghozzá a lehető legerősebb eszközzel, vagyis mindenről első kézből értesülünk egy olyan nő elbeszéléséből, aki saját bőrén tapasztalta a századforduló olykor bestiálisnak tűnő gonoszságát. Nem volt ez persze általános, csakúgy, mint ahogy ma sem az; az ember ember volt akkor is, ma is, hol jobb, hol rosszabb; mégis, éppen a ma is olyan kényes társadalmi problémákról, elsősorban a prostitúcióról, a prostitúcióra való kényszerítésről olvasni egy 1900-as évek elején játszódó történetben: több, mint ámulatba ejtő. A nők érzéketlen, szívtelen gonoszsága, haszonlesése, a férfiak esendő vágyakozása és tolakodó erőszakossága, az emberi gátlástalanság, mindez rettenetesen élő és örök érvényű téma, s éppen örök aktualitásában megrázó száz-száztíz év távlatából is.
Amiben ez a hosszú idő, mely a történetet elválasztja tőlünk, érezhetővé válik, az maga a főhős alakja: itt összpontosul minden, ami a műben "tizenkilencedik századi". A gyönyörű, "romlottságba" kényszerített, ámde töretlenül tiszta lány árvasága - mely nem csupán a szülők elvesztésében, hanem az ezzel járó szeretethiányban, szegénységben, kiszolgáltatottságban nyilvánul meg - egyfajta mártírsorssá fejlődik a töredékes napló végére. Mariska, aki a valóságban Kovács Júliaként született az 1880-as években, lényegében mindvégig saját hányatott sorsát siratja feljegyzéseiben, részletezve a megpróbáltatásokat, amelyeken keresztül kell mennie; félig tudatlanul, félig kényszer hatása alatt elkövetett/elszenvedett "bűneiért" rendíthetetlen vallásos áhítattal vezekel és könyörög.
Az árva lány toposza egyszerre gyökerezik a népköltészetben, majd a romantikában, ami a népköltészetet és a ballada világát az "elitbe" emelte. Ha ma valamit porosnak érzünk a könyvben - naplóregény? napló? önéletrajz? -, az ez: a gyakran ismételt lamentálások arról, hogy "de sokat kell szenvednie egy árva leánynak", holott a történetet olvasva nagyon is érthetővé válik Mariska örökös sírása és imádkozása. Eleinte kissé talán túl szentimentálisnak, "szenvelgőnek" tűnik a szöveg (nem tisztázott, hogy ez mennyire a szerzőnő saját stílusa, s mennyire tette ilyenné Kovács Júlia későbbi élettársa, Hatvany Lajos és íróbarátainak utólagos csiszolgatása), de még mielőtt ez terhessé válna, magával sodor az egyébként nagyon is érdekes, helyenként egyenesen izgalmas és megrázó cselekmény. A napló maga lezáratlan marad; azt, amikor Hatvany Lajos, egy tehetős család fiaként, kiemeli a lányt a nehéz szegénységből, már nem beszéli el a szerző.
Egy korhű dokumentum, amely igazolja: nosztalgia ide vagy oda, a világ cseppet sem volt jobb száz éve, és persze korábban sem. (A kötetben korabeli fényképek és levelek is találhatóak.)

Kovács Júlia: Az árva Mariska napjai. Noran Kiadó, 2008. Szerk.: Kőrössi P. József


Részletek:

"Augusztus 18-án hazamentem, hát ki várt reám, mint az öreg úr. Hozott nekem egy selyem aljra valót és megmutatta, hogy ha fogom őt szeretni, nekem adja a kis ujjáról a brilliáns gyűrűt. Nekem ne tessék adni semmit, nem kell nekem senkié, van én nekem mindenem, ami kell egy szegény üzletes leánynak, és nem fogadhatom el a ruhára valót sem. A B.-né nagyon haragudott és be akarta csukni az ajtót, és én felugrottam az ablakba, hogy kiugrok az utcára, ha ki nem engednek. Ekkor a B.-né az öreg előtt kezdett engem szidni, hogy én szeretem az öreget, csak nem akarom megmondani az öregnek, hogy még többet hozzon nekem. Az öreg kérdezte, hogy mondjam meg, hogy mit akarok, és ő mindent megtesz, amit csak kívánok, én nem akarok semmit és hagyjon engem békében, ne bántson engem és ne jöjjön ide, hogy én maga miatt ilyen csúnya szavakat hallgassak. Az öreg meg akart csókolni és én úgy megtaszítottam, mikor felém hajlott, hogy a díványra esett. Én odafutottam az ajtó felé és sírtam, hogy engedjenek ki. Az öreg nem szégyellte magát, még kijött a konyhába és keresett engem, hogy megszelídítsen. Én ezalatt kimentem a kisudvarba és ott sírtam, hogy mit akarnak velem tenni, és féltem borzasztóan, hogy bizonyára azt akarnak velem tenni, amit a Béla tett, asszonyos dolgot.

Az öreg elment, nem beszélhetett velem, aztán a nagymama hozta a selyemruhára valót elébem, hogy miért nem szeretem ezt az öreg urat, sokkal kedvesebb, mint Béla és ki tudja, hogy kicsoda az a Béla. Így akarta még az öreg asszony is a fejemet telebeszélni, hogy szeressem az öreg urat. De én csak sírtam s mindég arra kértem a jó Istent, hogy szabadítson meg engem ettől a háztól. El akartam menni ismét, de az mondta a nagymama, hogy a pénzemet elköltötték és nincs miből megadni, hogy ha pedig elmegyek, akkor nem kötelesek megadni, nem látta senki, hogy adtam-e neki pénzt. Aztán nekem jött a fiatal asszony, hogy miért voltam az öreggel oly goromba, mikor úgy szeret engemet és milyen szép ajándékot hozott, és meg sem köszöntem, olyan neveletlen vagyok. Más leány örülne, ha ilyen nagy úr beszélgetne vele, maga meg elbújik tőle és kineveti, pedig majd meg fogja egyszer bánni, vagy azt hiszi, hogy csak a fiatal ember tud szeretni, ne bízza el magát, hanem hallgasson a jó szóra és ne legyen olyan gyerekes, mert ha így fél mindenkitől, akkor nem fogja magát senki sem szeretni, mindenki meg fogja magát vetni a csúnya természetéért. Én nem bánom, ha senki sem fog szeretni soha, de én nem szeretek senkit, meg tudok én lenni úgyis, ha senkit sem szeretek, mint más szegény leányok. Aztán elment B.-né aludni, egyedül maradtam, imádkozni kezdtem, féltem, hogy ha holnap hazajövök, ismét itt lesz az öreg úr, és megint össze fog szidni B.-né, ha nem teszem azt, amit ő akar."

Ki fordítja a Facebookot?

Mint azt a The Social Network c. filmből, mely a jelenleg is dübörgő népszerűségnek örvendő Facebook történetét bemutatja, kiderül: a közösségi oldal amerikai diákok agyszüleményeként látott napvilágot. Néhány év alatt azonban olyannyira elterjedtté vált, hogy a fejlesztők szükségét érezték minél több nyelvre lefordítani, hogy ezáltal is közelebb kerüljön az esetleg idegen nyelvekben kevésbé járatos felhasználókhoz. Csakúgy, mint néhány száz évvel ezelőtt a Biblia, a Facebook éppen azáltal vált mindennapi kenyerünkké, hogy lényegében mindenki számára elérhető, a világ bármely pontján. S bár hazánk nyelve sajnos nem tartozik a legnépesebb populációk által beszélt nyelvek közé, mégis elképzelhetetlen lett volna, hogy a "shquip", "suomi" és "bahasa melayu" mellett a Facebook ne váljon kommunikációképessé magyarul is.

Így hát ma már minden hazánkbéli fiatal, de természetesen kevésbé fiatal is, gond nélkül chatelhet, nyomozhat, olvasgathat és posztolhat a közösségi portálon, amely egyre inkább uralja számítógépeinket és mobiltelefonjainkat. És mivel a Facebook nemcsak anyanyelvén, hanem magyarul is látszólag folyékonyan beszél, a fejlesztők elérték, hogy a nyelvi blokádok még véletlen se befolyásolhassák az oldal látogatottsági arányait.

Mégis: aki (ennek köszönhetően?) napi szinten foglalkozik az oldallal, alighanem felfigyelt már néhány ízes sajátosságra, mely eleinte úgy hat, mint egy külföldi lány bájos akcentusa: megmosolyogjuk, és ha tehetnénk, szívesen segítenénk neki azzal, hogy kijavítjuk. Ám a melléfogások szaporodnak, és egy idő után az egész kezd egyszerre nevetségessé és bosszantóvá válni. Olyasmi ez, mint amikor az 1800-as években a puszták népe elindult az éves budai vásárra, hogy nyers és őszinte modorával megbotránkoztassa a finom úrinépet.

Érdemes elgondolkozni azon: kinek a keze van a dologban? Humor ez, vagy csupán iszonyatos fordítói mellékfogások sorozata? De hát minek csiszolgassák az ennek ellenére is szószátyár portál nyelvi kompetenciáját, ha népszerűsége azóta is töretlen?

Amikor tehát arról beszélünk, hogy a fiatalabb generációk nyelvhasználata romlik (ha így van), eszünkbe juthat: nem biztos, hogy egyedül az oktatás színvonalában rejlik a baki.