Monológ 3 - Töprengő

Ugyanabból az anyagból: az érintett lány barátnői unszolására először beszél a kialakulófélben lévő viszonyról.

-3-

Lányok, én tudom, hogy az adósotok vagyok. Tudom, hogy vártátok, és hogy… tartozom nektek. Ne haragudjatok érte. De… én, aki mindig gátlás nélkül beszéltem erről… Kinevettem a szerencsétleneket, akikkel együtt voltam, és sokszor olyan rémes volt, hogy csak erre volt jó, hogy bosszúból elmondjam, és kinevessük. Igen… van egy pár történet, amin sokat nevettünk, de sokszor nem volt jó emlékezni rá. Nem csak azért, mert nevetséges hangokat adtak, nevetséges dolgokat mondtak, amiktől én fuldokolni kezdtem a válluk fölött, és mikor rám néztek, azokkal a kérdő, csodálkozó szemekkel… egyszerűen képen röhögtem őket. Volt ilyen nem egy, nem kettő. És azzal, hogy kiteregettem mindent, a méretüket, meg azt, hogy hol és hogyan szőrösek, hogy milyen alsónadrág van rajtuk … hát, ezzel megbosszultam őket. 

Azok a szegények, ők csak magukat adták: lefeküdtek egy lánnyal, aki engedte magát, aki felvitte őket a lakásába, vagy akit ők vittek fel, és aki nem szégyellte magát, mikor ők szégyenlősen lehúzkodták róla a bugyit. Ők csak azt akarták, hogy nekik is, nekem is jó legyen. De én? Istenem, én… 

Én csak unatkoztam.

És most, hogy… hogy azon a hétvégén… Nem mondhatom, hogy nem lenne mit mesélni arról az estéről. Viszont, ami most történt, a hétvégén, az… mit mondjak el róla? Mondjam el, hogy már akkor, amikor a karomat megérintette az előszobában… ahogy rám nézett, ahogy rám mosolygott… pedig akkor még csak azt kérdeztem tőle, nem éhes-e, és ő is csak azt mondta, hogy nem, már vacsorázott. De azért persze ettünk… Vagy hogy amikor megállt mögöttem, és átölelte a derekamat… mit mondjak el? Hogy hányszor és meddig? És hogy én közben… hogy nem mertem a szemébe nézni, mert arra gondoltam, nem, ezt nem kell tudnia, nem szabad rajtakapnia, hogy mit érzek… legalább ne most, ne ilyen hamar. Életemben először éreztem magam férfinak ennyire kiszolgáltatva, először éreztem magam egy férfival szemben ennyire védtelennek. És közben eszembe jutott az a sok este, az a sok-sok ember, akivel együtt voltam, de akkor arra gondoltam, én nem tudok semmit. És ha valaha bármit is megtudok erről, azt csak tőle… senki mástól. És arra gondoltam, nem, én nem érdemlem meg ezt a boldogságot, és talán ha reggel felébredek, már ott se lesz. Mikor elalszom, veszi a kabátját, és elmegy, mint aki csodálatos, nagylelkű adományokat osztogat. És nekem be kell érnem ennyivel.

Monológ 2 - Panaszos

Ezt csak úgy, egy eredetileg drámának szánt szöveg részeként írtam még 2012-ben. Sármos, ámde nem éppen naprakész későnegyvenes férfi beleszeret egy mai fiatalba. Kollégája angol órákat ad neki, de hiába.

-2-

Felejtsük el, Mariann. Semmi érzékem ehhez a nyelvhez. Olyan idegen a fülemnek. Csak egy nagy sziszegés meg gagyogás az egész. Semmit se értek abból, amit mondasz. De abból sem, amit elmagyaráztál. Csak elismétlem, amit hallok. De hidd el, már régen elfelejtettem, miről is beszélünk. 

Amikor én jártam iskolába, a kutya se törődött a nyelvvel. Volt orosz óránk, volt német óránk, tudok is néhány szót, de ez akkor valahogy elég is volt. Akkoriban nagyon nyomták az oroszt, de én azzal is csak úgy voltam, hogy az ott valahol a hidegben Lenin apánk hazája, meg hogy ott nem Józsefnek és Istvánnak hívják a férfiakat, hanem Ivánnak és Szergejnek, a nőket pedig Marjának, Szofjának, mit tudom én. A német meg gyenge volt, és én magam se értettem, minek tanuljuk annak a kettészántott országnak a nyelvét. Csak ha a Trabantunkra gondoltam, akkor kaptam egy kis motivációt.

És ha nem tanultad meg, akkor se történt semmi. Úgyis mindenki itt élte az életét, itt pedig magyarul is megértettek. Most meg? A mai fiatalok? Az egyik két nyelvet beszél, a másik hármat. Ha egy kínai leszólít az utcán, hogy megkérdezze az időt, vagy hogy igazítsam útba, csak állok tanácstalanul, amíg egy gimnazista oda nem ugrik, és még arról is elcseveg vele, hogy hogy érzi magát nálunk. 

Restellem magam Karola előtt. Ő két nyelvet beszél, az angolt és a franciát is keni-vágja, sőt, a spanyolba is bele akar kezdeni. Angol magazinokat olvas, francia dalokat énekel, és mintha a saját nyelvén szólna. Meg ez az internet is… egy-kettőt kattint, és már mindent látott. Mindenkiről tud valamit, mindenről hallott, és mikor kérdezem, honnan, a netről, mindig ez a válasz. Ez a fészek is, vagy mi a bánat, ott van mindenki, aki számít, bekapcsolja a számítógépet, és már árad is a sok üzenet, fénykép, ő meg ott ül, nevet, árgus szemekkel figyeli a képernyőt, görgeti az egeret, és a billentyűzet ropog az ujjai alatt, mint a géppuskatűz. 

Hogy változhatott meg ennyire a világ? Megkérdeztem tőle, hogy mi lenne, ha egy hónapig nem lenne internet. Kinevetett. Egy hétig se bírná ki, azt mondta. Nemhogy egy hónapig. Ha egy hétig már nem látná, mindenről lemaradna. Ezt is mondta.

De mi az a minden? Mi az a minden? Mondd meg, te érted ezt. Tudod, amikor erről van szó, egy szűklátókörű, begyöpösödött vénembernek érzem magam, aki már csak a napi tejeskávéjával és a képes hírújsággal képes kommunikálni. Arra gondoltam, ha megpróbálnám felvenni a fordulatot, akkor Karola előtt is jobb színben tűnnék fel. Ha legalább egy-két szót megértenék abból, amiket olvas. Ha legalább tudnám, miről beszél, amikor azt mondja, hogy „gúgl”, meg „jutúb”, meg „modzilla fájörfoksz”.

Mégiscsak úgy az igazi, ha a nő felnéz a férfira. De hogyan nézzen fel rám ő, hogyha semmi újat nem tudok neki mondani? Csak ő nekem. Az egész élete olyan zavaros, olyan átláthatatlan. 

Persze te azt mondod, ő még csak egy kislány, aki most kezdi az életet, aki még csak tapogatja az utat a sötétben. Én pedig egy érett férfi vagyok. Maga a fény, ugye, a lux aeterna? Hm. De hiába minden, ha a „gúgl” meg a fészek elém áll, és felfogja a fényemet. Akkor nincsen mit beragyognom.

Monológ 1 - Idillikus

Szintén Ónodi Eszter órájára, ezúttal "vallomást" kellett írni. Pécsről Budapest felé tartva, Kurd és Sárbogárd között kapott el az ihlet. Még gyakorolni is tudtam a vonaton, mert csupán ketten ültek rajtam kívül a kocsiban. Esztert is megihlette az "idillikus" hangvétel, mindjárt tett bele egy csavart azzal, hogy a szeretett férfi már a sírban nyugszik. Lehetőleg egy titkos, amolyan héjanász-kapcsolat után. 

Később Incze Ágnes hatáselemzés óráján is ezt mondtam a kamerának (akkor maradhattam idillikus). Azóta rákaptam a monológok írására, szórakoztatóbb, mint gondoltam. Az alább következő szózat képzeletem szerint egy 26-27 éves nő szájából hangzik el, aki a fiatalság csapongásaiból lassan kifelé tartva úgy érzi, megtalálta azt a bizonyos férfit - aki talán ebben a pillanatban éppen mellette fekszik az ágyban, vagy egy álmos esős délutánon a kanapén, amikor csak az utcán elhaladó munkások káromkodása töri meg a csendet.

- 1 -

Tudod, min gondolkozom néha? Mármint nem mindig. Csak vannak napok, amikor úgy befészkeli magát a fejembe. Hogy talán te vagy az az ember, aki mellett le tudnék horgonyozni. Mármint… aki mellett úgy el lehetne tölteni az életet. Akihez este haza lehet jönni. Aki mellett fel lehet ébredni, úgy, hogy nem szégyellem, hogy kócos vagyok, és akihez oda merek bújni azelőtt, hogy fogat mosnék. Aki mellett gátlástalanul le merem mosni az arcomról a festéket. Aki mellett nem érzem magam tramplinak és nőietlennek, ha melegítőt és gyűrött, bő pólót viselek a saját lakásomban.

Aki előtt nem szégyellném majd az sem, hogy egyszer csak szarkalábak bújnak a szemem sarkába. Hogy eljön az idő, amikor már nem azért nem jön rám a régi farmerom, mert épp nagyon belaktam az ebédből, és fáj a hasam, és szeretném, ha simogatnád. Hogy eljön az idő, amikor egyre több lesz az utcán a szebb nő. Amikor én már nem húzhatok miniszoknyát, mert el kell takarnom a narancsbőrös combomat.

Azt mondod, hülyeség? Pedig nem. Anyámon látom, milyen szigorú és következetes az idő múlása. Pedig sokszor, ha rá gondolok, még mindig úgy látom magam előtt, mint gyerekkoromban. Szépen, erősen és fiatalon. És most… Persze, tudom én, hogy anyám ma is fel tud öltözni, ha akar. De nemrégiben a kezembe került egy fénykép, amin én csak öt éves vagyok. Valami rendezvényre mentünk… Anyám ott áll mellettem, felöltözve csinosan, fogja a kezem, és hát… Nem mertem megmutatni neki.

Tudod, múltkor is eszembe jutottál. Amikor az a nő az üzletben a szememre vetette, hogy milyen szemtelenül fiatal vagyok. Először arra gondoltam, ugyan már, hisz még az élete felét se élte le ő se. Aztán elnéztem, és belegondoltam. Tényleg. Alig néhány év, és az élet megváltozik. És már nem érezzük úgy, hogy még minden előttünk van, és nem baj, ha hibázunk, mert annyi még a lehetőség. És ez jóval több, mint a narancsbőr vagy a szarkaláb.

Hát talán ezért. Ezért gondolok olyan sokszor arra, hogy veled. Mert melletted talán lenne erőm felkelni azokon a napokon, amikor úgy érzem, semmi nem sikerül. Mert elfáradtam. És neked talán lenne erőm a szemedbe nézni, amikor ott állok majd tehetetlenül, túl egy életen, amiben annyi minden jobban sikerülhetett volna. Mert te talán segítenél elbírni a súlyát azoknak az emlékeknek, amik mind azzal szembesítenek, hogy mennyi mindent mulasztottam el, és mennyi mindent elrontottam.

Tudom, hogy még korai erre gondolni. Téged is csak két éve ismerlek. De emlékszel a fiúra, akiről meséltem? Öt évig voltam vele előtted. Hát, előtte szégyelltem volna a ráncaimat…

2013. május 9.

"Énprodukció"

 Ónodi Eszter egyik első óráján azt kérte, álljunk elő egy "énprodukcióval", egy nagyjából ötperces "performansszal", ami minket jellemez, legyen az zene, próza, tánc, vagy valami teljesen absztrakt és elmosott dolog. Én, kissé konzervatív módon, egy egyszerű történet mellett döntöttem.

Mese

(„Énprodukció”)

Minden este meséltek nekem. Általában anyám volt a felelős; egyet könyvből, egyet fejből, így szólt a megállapodás. Szerettem a fejből meséket, még akkor is, ha anyám, miközben az „egyszer volt, hol nem volt” szavait tűnődve elnyújtotta, látványosan éreztette, hogy felkészületlenül áll neki a mesének. Ott helyben találta ki; néha elfogytak az ötletek, néha bele is aludt. Apám mindig ugyanarról mesélt: épp ezért volt mindig rendkívüli, ha ő volt véletlen a soros. Az icike-picike kisujjról, aki elindul világot látni. Ez persze ma már meglehetősen morbidnak hangzik. De mivel gyerekként a kisujjamra haragudtam a legjobban – mert az olyan értelmetlenül volt kicsi és hiábavaló –, talán ez is azt a célt szolgálta, hogy megbékéljek vele.

Harmadikos elemista voltam, amikor olvasás órán az asztalra csaptam, és hangosan beolvastam a tanító néninek. Hogy én utálom a meséket. Főleg a népmeséket, mert mindig ugyanaz a végük. A legkisebb fiú győzedelmeskedik, a királylány hozzámegy, a sárkánynak mindig levágják a fejét. Nem bírtam magamban tartani a felháborodásomat.

Otthon pedig nekiültem magam. Nem ekkor először, hat éves voltam, mikor első, szedett-vedett betűkkel teleírt mesekönyvemet a konyhában szertartásosan felolvastam a szüleimnek. Már nem emlékszem, miről szólt. De miután a legkisebb szegény legényből és a szőke királylányból kiábrándultam, úgy láttam a legjobbnak, ha a kutyáinkról mintázom a hőseimet. Lett is főkutyám, meg lett sok mellékkutyám.

A kutyahőseim igazi hősök voltak. Harcra készen rohantak a csatatérre, veszélyes fogaiktól és karmaiktól rettegett az egész vidék. A főkutyám bátor volt, sőt vakmerő, ha kellett, gyilkolt, de azért persze nő is volt, valódi amazon, aki minden férfit maga mögé utasított erőben és merészségben, és ha udvarolni akartak neki, hűvös közönnyel fordította el a fejét. Nem lehetett meghódítani, és ez nagyon tetszett nekem.

Aztán egyszer csak eljött az idő, amikor a hősök nem tudták többé elfordítani a fejüket, mikor meg akarták hódítani őket. Mint ahogy én sem. Így hát emberré változtak. Ez az egész egyébként igen kellemetlen volt, hiszen nincs is kínosabb, mint egy viszonzatlan kamaszszerelem. És mivel én olthatatlanul szerelmes voltam épp egy olyan fiúba, aki egyáltalán nem akart meghódítani, erről nem mertem vallani a fehér papíroknak. De egy fiúnál sokkal megbocsáthatóbbnak tartottam, ha halálosan szerelmes úgy, hogy tudomást sem vesznek róla, így a hősöm hétköznapi, esetlen kisfiúvá változott, aki kétségbeesetten próbál megfelelni az osztálytársainak, kivágja a farmerja térdét, hogy menőbb legyen, és először az osztály legszebb, majd legokosabb lányába szerelmes. Persze mindig viszonzatlanul.

Apám lelkes volt. Megírtam az első regényemet. Az öcsém még az osztálytársaimnak is hírét vitte, így ők azt tanácsolták, hogy adjam ki, legalább meggazdagszom. Tizenkét évesen ennek már éppen itt volt az ideje. Apám beérte volna annyival, ha mindenkinek saját példányt ajándékozom karácsonyra. Égett az arcom a szégyentől, nem, soha, mondtam neki. Annyi minden volt ebben belőlem, ami nem tartozott egy gügyögő nagymamára, vagy az évente kétszer látott nagynénire. Hiába volt a hősöm, akkor épp, fiú.

Innentől kezdve meghoztam a biztonsági óvintézkedéseket. Gimnazistaként verseket írtam; ezeket már általában nem láthatta senki. Verseket írtam a magányról, a reménytelenségről, a véget nem érő várakozásról valami többre és jobbra. Mert hát szenvedtem a szerelemtől akkor is: az akkori fiú, a gimnázium egyik legmenőbb arca, nemhogy udvarolni nem akart nekem, még a nevem se tudta. Végső elkeseredésemben színpadra írtam ezt a történetet, zsúfolt tömegjelenetekkel és sűrű dalbetétekkel, és egy csendesen szerelmes hősnővel, aki persze én voltam. Végül a fiút kegyetlenül kivégeztem egy váratlan szívbetegség által. Hát ha már az enyém nem lehet, gondoltam titokban, bár ezt így sose vallottam be magamnak.

Tizennyolc éves koromban, túl néhány efféle csalódáson, a szüleim válása és otthon töltött estéim közepette mégiscsak arra jöttem rá, hogy színészekbe a legjobb szerelmesnek lenni. Nem bántanak meg, nem nyomják középen a fogkrémet, és nem rakják ki a facebookra (akkor még iwiw), hogy „kapcsolatban” vannak az évfolyamtársammal. Erre aztán a hőseim is lázas életre keltek újra: több száz oldalas szerelmi eposzra készülődtem. Persze az eposzban a színészből ember lett, esendő férfi, akit már felőrölt az élet, s így másra se vár, minthogy egy tiszta, fiatal lány letörölje homlokáról a kínok verejtékét. Hát idáig fejlődtem a kamaszos diákszerelmek után. Számos romantikus nagyregény, kosztümös film, vonósnégyes és zongoraszonáta ihlette ezeket a gondosan megkomponált öleléseket, amiket olyan kínos részletességgel meséltem el, hogy ma magam se merem visszaolvasni őket. Talán jobb is így.

És azóta? Mert hát mégiscsak történt velem is egy-két dolog, nem csak a papíron. A hősök pedig kicsit nehezen tartották a lépést, de aztán csak-csak ember lett belőlük, és ismét túlnőttek rajtam. Elzüllöttek, éjszaka csavarogtak egyedül, kétes szerelmi viszonyokat folytattak, régen elvesztett apjukat siratták, és gyűlölték az anyjukat. 

Néha az idegeimre ment ez az egész. Mintha ezek a kitalált alakok helyettem élték volna az életemet. Helyettem szerettek, helyettem szenvedtek. De aztán mégis mindig visszatértem hozzájuk, mert nem hagyott békén a kényszer, hogy el kell mesélnem néhány dolgot, amire rájöttem, amit megéreztem. Amit sokszor meg se éltem, csak elképzeltem.

De néha arra gondoltam, bárcsak beértem volna a legkisebb szegény legénnyel, és a sárkánnyal, akinek levágják a fejét.

2013. március 24.

Naivák Hollywoodon túl/innen

 Fiatal női sorsok ábrázolása - legyen az film, könyv, zenemű, kifogyhatatlan aktualitással bír a téma, és egyfajta örök romantikával, ami sose kopik ki belőle. Mégis megvan a veszélye, hogy unalmassá vagy elcsépeltté válik a megszülető alkotásokban. Bármennyire is aktuális ugyanis, az utak, amiket ezek a művek kijelölnek, gyakran bevett klisékből építkeznek: az elhagyatottság, a kiszolgáltatottság, a szerelem és a gyász, a kötelességtudat és a szenvedély küzdelme egymással - olyan toposzok ezek, melyek szinte kiáltanak a felhasználásért újra és újra. És épp az, hogy én már legalább három bejegyzésben értekezhettem ennek kapcsán a megfilmesített, avagy megírt prostituált-történetekről, ékes bizonyíték arra, milyen hamar fordul önmaga ismételgetésébe ez az egyébként méltán népszerű témakör.

 Még ha engem, szintén fiatal lányt, olykor el is szórakoztatnak a kevésbé kiemelkedő alkotások is, nem szabad szemet hunyni a buktatók felett, melyek vontatottá és dögunalmassá tehetik e filmeket mindazok számára, akik nem érzik magukat közvetlenül megszólítva. Vagy túl szentimentálisak lesznek, és érdektelenül csöpögősek, vagy túlságosan habosak és rózsaszínek. Nem véletlen kapott mára félig kedveskedő, félig pejoratív felhangot a "lányregény" fogalma, de akár a "romantikus komédia" is (amik között persze szintén lehetnek jók, kiemelkedve a sztereotíp tucatáruk tömegéből). 

 A téma továbbélését azonban biztosítja az, hogy időről időre mégis születnek olyan filmek, melyek aztán jóval többek lesznek, mint gyereklányokat lekötő, romantikus költemények. Elkápráztatnak vagy megbotránkoznak, vagy egyszerűen csak megérintenek, különleges, vagy épp mélységesen hétköznapi sorsokat bemutatva. De minden esetben az életről mondanak el valamit, amit talán így, ilyen formában, nem fogalmaznánk meg magunkban, ha nem látjuk ezeket a filmeket.

 Sophie Schoukens Marieke, Marieke című filmje, mely német-belga filmdrámaként került bemutatásra a mozikban, azonnal gondoskodik róla, hogy félig kíváncsi, félig borzongó döbbenettel merevedjünk székünkbe már a film legelején. Legtöbbünkből legalábbis garantáltan ezt a reakciót váltják ki azok a bár diszkrét, mégis egyértelmű filmkockák, melyek az alig húszéves, kócos és törékeny Marieke-t idősödő férfiak karjába helyezik. Nem is egy karba: eleinte még az egyes férfiak megkülönböztetése is gondot okozhat, bár az végig nyilvánvaló, hogy ősz hajuk, ráncos-foltos bőrük és olykor pocakjuk is erősen sugallja a javukra írható legalább 40 éves korkülönbséget. Kezdetben hát csupán zavart elméjű örömlánynak tűnik Marieke, akiről ezen kívül eleinte csak annyit tudunk, hogy árva - apja meghalt gyerekkorában, most anyjával él -, és egyébként egy csokoládégyár (stílusosan: belga film!) "angyalaként" kézzel készíti az édességet. Aberráltnak tűnő szexuális érdeklődését a fényképezés iránti szenvedélye spékeli meg: kislányos ruhácskái alatt nap mint nap magával hordja öreg szeretőiről készült fényképeit, melyek intim közelségből mutatják be a férfiak egyes testrészeit, kezdve az ártatlan fültől egészen a nemi szervig. "Szeretem a tökéletlenséget" - vallja Marieke, illetve elmondja: a férfi, aki tudja, hogy már nincs sok hátra neki, teljesen átértékeli az életet, és valóban megbecsül minden pillanatot. Később azonban fény derül rá, ez az extravagáns életmód jóval több, mint egyszerű hóbort. Szép lassan kibontakozik a lány mögött sejthető családi tragédia: az apa korai, rejtélyes halála, az anya titkolózása, a hajdani barát megjelenése, a lány kétségbeesett menekülése a bár idős, de odaadó férfiak szeretetébe. S mindez tovább sodródik és fokozódik egészen addig, míg a történet valódi tragédiába nem torkollik/torkollhatna, ami aztán rákényszeríti anyát és lányát, hogy szembenézzenek és megbékéljenek egymással.

 Marieke, Marieke (színes, feliratos, német-belga filmdráma, 85 perc, 2010)
 Rendezte: Sophie Schoukens
 Főszerepben: Hande Kodja, Caroline Berliner, Jan Decleir, Barbara Sarafian

 (Nem a legelegánsabb megoldás, de mivel YouTube-on sem magyar, sem angol nyelvű trailert nem találtam, nem tudtam beágyazni az oldalra a videót, így csak linket tudok adni az előzeteshez) 

 Umut Dag filmjében (amely állítólag a rendezőnő saját tapasztalatain is alapszik), A második feleségben a Törökországból Bécsbe szakadt Ayse "ártatlanabbnak" tűnik, mint Marieke: látszólag mit sem sejtve, az elválás keserű könnyeivel indul útnak a világ másik, sose látott végére újdonsült férjével, és annak családjával. A fiatal férj gyanúsan visszafogottan és csendesen örül a lakodalomnak, míg aztán a bécsi lakásban mindjárt első este feláll, és kötelességtudóan magára hagyja feleségét az apjával. Ekkor már egyértelművé válik: Ayse csak papíron a fiú felesége, valójában az apáé, akinek első felesége, a nagybeteg Fatma maga határozta el, hogy így rendezi el családja sorsát. A helyzet azonban meglehetősen bizarr, hiszen a hat gyerek közül ketten már saját családot alapítottak, és nem is élnek a szülőkkel, és még a kisebbek közül is ketten vannak csak, akikről biztosan megállapítható, hogy egyáltalán valamivel fiatalabbak a frissen érkezett pótanyánál. Ayse ennek ellenére, örökös szerény mosolyával, zokszó nélkül veszi vállára az új élettel járó nehézségeket: a szűnni nem akaró házimunkát, a gyerekek szeszélyeit, a nála legalább 30-35 évvel idősebb férfival megosztott közös ágyat, a hamarosan bekövetkező terhességet, és Fatma szinte irreális, túláradó szeretetét és gondoskodását. A csavart aztán az adja, hogy mindenki meglepetésére nem a beteg feleséget, hanem az egyébként teljesen egészségesnek tűnő apát temetik el: az első feleség meggyógyul, a második pedig vele együtt megözvegyül. A még mindig csendes és szerény Ayse szeme kinyílik a világra: megtanul németül, dolgozni kezd, és bár óvatos és félénk, nem tudja elrejteni magát a férfiak érdeklődő tekintete elől. Egy idő után már nem is akarja: ez azonban rettenetes erejű indulatokat indít el a családban.

 Mindkét filmet ajánlom, kendőzetlenül és egyszerűen beszélnek valóságos sorsokról, a lányregény és a romantikus mesék cukormáza nélkül igazán érdekessé, és szívszorítóan hitelessé téve egy-egy fiatal lány történetét.

 A második feleség / Kuma (színes, feliratos, osztrák filmdráma, 93 perc, 2012)
 Rendezte: Umut Dag
 Főszerepben: Nihal G. Koldas, Begüm Akkaya, Vedat Erincin, Murathan Muslu, Alev Imak

 És hasonlóképp itt az előzetes.

 [Akinek pedig épp nincs affinitása ezekhez az agyalós dolgokhoz, hallgassa meg az alábbi fantasztikus sanzont Jacques Brel-től, mely Schoukens filmjének is címadója volt:]

Kényes modern meztelenség

 Különös tapasztalata az időutazásnak, hogyha megállunk több száz éves aktok előtt. Tudjuk, látjuk, ezek a női alakok valódi nőkről lettek mintázva, talán egy névtelen modellről, talán a megrendelő szerelméről, ismerünk sok ilyen történetet. És bár a nők meztelenek, mégis más a meztelenségük, talán még a testük is, mint a mai képeken, amik meztelen nőket ábrázolnak. Akkor még más volt a meztelenség, más volt a viszony a fedetlen testhez, pláne a női testhez. És más volt az intimitás ábrázolása is. Ismerünk számos filmet, ami még fekete-fehér, pattogó képkockákat pörgetve botránkoztatta meg a korabeli közönséget. Ma szinte nevetséges belegondolni ebbe, ha látjuk Karády Katalint és Jávor Pált a Halálos tavaszban, amikor az esküvőre várakozó türelmetlen férfi csak a zongorára támasztott mézeskalács-szív tükrében láthatta meg kedvese harisnyás lábát, aki a háta mögött némi kérlelés után egy percre levetkőzött neki. Merthogy, fogalmaz a férfi, szeretné őt úgy látni, ahogy az Isten megteremtette, csak látni, ha már többet nem lehet. Persze a szemérem olyannyira betonbiztos még ekkor is, hogy a kamera is csak Karády ide-odasuhanó alkarját, és a reppenő ruhadarabokat mutatja, és egyetlen véletlen pillanatra a nő árnyékát. De ennél nem láthatunk többet, se mi, se Jávor. 

 Közhely hát, hogy manapság meztelenséget látni a filmvásznon, az újságban, az interneten teljesen mindennapos dolog. A képek és felvételek elárasztanak minket a tévéből, a moziból, kéretlen e-mailekből és facebookos megosztásokból. Akkor is jönnek, ha nem akarjuk. Tolakodó hozzászólásokkal, vírusokkal, vagy csupán azzal a meztelenséggel, ami mára mindennemű intimitását elvesztette. Vajon baj ez? Nem könnyű megválaszolni a kérdést, hiszen egyértelmű, hogy a meztelenkedés és a szép testek látványa minden filmnek a javára válik, magazinok alapoznak erre hónapról hónapra, közösségi oldalak és honlapok, és vállalkozó szellemű vetkőzők mindig akadnak tucatszám. Kötelességtudó színésznők, akiktől megkövetelik, profi modellek, akiktől szintén, vagy épp felkapott celebek, akiket motivál a tiszavirág-életű hírnév, a pénz, vagy ha más nem, hát a kihívás izgalma. És persze magánemberek is, csak úgy. Ki a nyilvánosság elé, ki belső használatra, esetleg partnerének szánja a látványt, bár a végeredmény nem mindig egyezik az eredeti szándékokkal. Mindenesetre az biztos, elég néhány kattintás vagy egy-két begépelt szó, és emberek százáról tudjuk meg azonnal, hogy néz ki testének ez vagy az a porcikája, még akkor is, ha eredetileg egyáltalán nem akartuk volna tudni. Nem lehet kikerülni, ma már keresni sem kell az ilyesmit, megkeres ez magától minket, sőt, egyenesen utánunk tolakszik.

Tiziano: Urbinói Vénusz

 Visszatérve a régi festményekre, lássunk egy mindenki által jól ismert példát. Tiziano Urbinói Vénusza  (1538) Giorgone de Castelfranco festménye, az Alvó Vénusz hatására készült. Giorgione Tiziano mestere volt, de az utókor ma már többre méltatja a tanítvány művét, mely sokak szerint sokkal inkább életteli és kifejező, mint elődjének képe. Akár így gondoljuk, akár nem, a Tiziano festményéről ránk pillantó meztelen lány tekintete ma is magával ragad, különös várakozása most is elgondolkoztatja az embert. Vajon ha ez a kép a Playboy, a CKM, vagy akár a Cosmopolitan címlapjára kerülne, hogy reagálna a havi megszokott adagjára áhítozó olvasóközönség? Talán ugyanúgy egy emberként hördülne fel, mint annak idején a Halálos tavasz nézői a moziban a "merész" intimitás láttán. Csak most épp fordítva lenne a dolog: hol van ez a kép a maiakhoz képest? És maga a nő? Az urbinói lánynak nincs lapos hasa, nincs hatalmasra duzzasztott melle, még csak szálkásan izmosnak sem mondható, egyszóval feltételezhető, hogy sem konditerembe, sem plasztikai intézetbe nem járt, és láthatólag cseppet sem érdekelte a dolog. Mégis, bár nem kerül a magazinok címlapjára, be kell látnunk, hogy szép. Igenis szép, pedig sok mindenben ellentéte a mai szépségideálnak. 

 Nem mintha a konditerem és a testmozgás ellen szeretnék szót emelni, sőt, alapvetően a plasztikai műtétek ellen sem. Csak a kérdés lehet érdekes önmagában véve: Tiziano a természetes női szépséget festette meg, azt a női testet, ami egyénenként változó és eredeti. Ezen a képen épp ilyen. Persze elképzelhető, hogy "szebbre" festette, mint amilyen volt; talán jótékonyan eltüntetett innen-onnan egy zavaró foltot, árnyékot, apró kis hibácskát. Ezt ma már nem tudhatjuk. Az azonban biztos, hogy manapság a megfelelő "jótékonyság" nélkül szinte elképzelhetetlen nyilvánosság elé tárni a női testet. Ami lehetőleg igyekszik mindenben megfelelni azoknak az elvárásoknak, amik kategorikusan kijelentik, mire van szükségük. A szabályok adottak tehát, mi pedig loholunk utánuk egész életünkben, ha bírunk. Ki így, ki úgy. Mégis, hiába a küzdelem, sokszor úgy érezzük, behozhatatlan a lemaradásunk. Hogy az ideál, amit kergetünk, és amihez hasonlítani szeretnénk, üres délibáb, amit sose fogunk elérni. 

 Most tegyük félre azokat a nőket, akik kivételes adottságokkal rendelkeznek, és valóban megfelelnek ennek a bizonyos ideálnak. Mindig vannak ilyenek, mindig lesznek, sok szempontból jó nekik, bár nem biztos, hogy ettől már boldogok. De a minden irányból ránk ömlő média azt próbálja elhitetni velünk, hogy az átlagos nő is ilyen, mint ezek a kivételes nők, pontosabban ilyenek azok, akikre érdemes odafigyelni, akik a reflektorfénybe kerülnek. Vagyis, akik érdekesek és értékesek. És ezt sokszor olyannyira sikerül elhitetnie velünk a médiának, hogy a végére kétségbeesetten nézünk végig magunkon: hogy lehetséges akkor, hogy én mégsem tudok ilyen lenni? Mert mindenki szeretne ilyen, vagy legalábbis ilyenebb lenni, mert ösztönös női vágy, hogy tetsszünk. A molett vékony akar lenni, a vékony teltebb akar lenni, ki laposabb hasat szeretne, ki vékonyabb derekat, ki nagyobb melleket, ki hosszabb combokat, ki kerekebb feneket, ki érzékibb ajkakat. A lista végtelen. Naivitás lenne azt állítani, hogy régen ne lett volna meg a törekvés a nőkben, hogy szebbek legyenek, hogy tetsszenek önmaguknak és a férfiaknak. Mindig volt elképzelés arról, mi a szép, az ókorban is színezték a hajukat a nők hennával, kamillával, kinek mi jutott. Ez nem más ma sem, de van valami, ami viszont gyökeresen más lett. Az eszköz a kezünkben, amivel változtatni tudunk magunkon. Először csodáltuk, most már lassan félhetünk tőle. A látszat persze itt is az, ha élünk ezekkel az eszközökkel, szebbek leszünk. És ha szebbek, akkor nyilvánvalóan boldogok is. De vajon tényleg? És ha még így is van, meddig tart ez az áldásos hatás, és vajon mik a hátulütői, amiket gyakran nem ismerünk, vagy csak nem akarunk tudni róla? Áldozat nélkül nincsenek eredmények sem.

 Kezdjük az "ártalmatlanabb" eszközökkel. Minden lány tudja, de talán minden férfi is: Photoshop a barátunk, legyen szó bárkiről és bármiről, ő az eszköz arra, hogy szebbet, többet, jobbat és boldogabbat csináljunk magunkból, vagy épp másból. Csak a tudásunk szabhat határt ennek a törekvésnek, semmi más. Hajlamosak vagyunk egy-egy kifogástalan képet, testet, arcot látva azonnal azt mondani, hogy Photoshop, de talán bele sem gondolunk, hogy tényleg mennyire így van ez, és sokkal inkább, mint gondoljuk. 

 Csak néhány szemléletes példa. Mert mire is képes ez a mesteri szoftver? Öregből fiatalt csinálni (vagy fordítva, ld. Katie Holmes-t lejjebb), csúnyából szépet, előnytelenből előnyöst. Eltüntet mindent, ami van, de nem kellene, bőrhibát, pattanást, ráncot, és megteremt mindent, ami nincs, de kellene: üde, ragyogó bőrt, feszességet, formákat, csillogást, színeket. 

 Esetleg fogakat.

Vagy úgy egyáltalán mindent.

Aztán van olyan, hogy elfelejtenek korrigálni egy véletlen árnyékot, vagy otthagynak egy mellekkel együtt kidomborított mintát. Na, ez a ciki. Szeretnek is ilyeneken csámcsogni a bulvárlapok, jó érzés leleplezni a csalókat.

Ezt hívják többek között retusálásnak, bár sokszor ennél jóval többről van szó. Nemcsak képeken, de a vásznon és a képernyőn is, hiszen köztudott, hogy ma már vége-hossza nincs az animációs trükköknek, amiket benyelnek a mozik. Az előző bejegyzésben írtam a Pi élete c. filmről, melyről ide kapcsolódóan elmondhatom, hogy sokszor azon törtem a fejem, mennyire valóságos, amit látok. Merthogy olyan szép, olyan bámulatos, hogy az már talán nem is igaz. Talán még az állatok sem igaziak. Hiszen ha egy kényeskedő színésznőnek, aki nem akar levetkőzni a kamera előtt, digitálisan meg tudják alkotni a meztelen mellét (nem a Piben természetesen), csak fantázia kérdése, mikor kreálnak egy élethű tigrist, vagy egy tengeri vihart. 

Na de mindez csak képernyőn létezik, és a retusált lány az utcán attól még ugyanúgy magán viseli a képről leradírozott anyajegyeket, bőrhibákat és hurkákat. Egy kép nem tud becsapni senkit, gondolhatnánk, hiszen aki ezzel akar trükközni, előbb-utóbb úgyis lebukik. Pedig nem. Hiszen ezekkel a képekkel árucikkek tömegét adják el az átvágott vevőknek, akik talán sosem ismerik be, hogy nem bennük van a hiba, hanem átverés áldozatai lesznek újra és újra. Hogy az a krém akkor se fogja eltüntetni a szem alatti sötét karikákat, ha a képen szereplő nőnek egy fia ránc sincs az arcán, tehát nyilvánvalóan tud hatni is az a krém, ha akar. És a magazinokat lapozgató férfiak (és nők) sosem fogják testközelből megtapogatni a vetkőző modelleket, hogy vajon tényleg olyanok-e, amilyennek a képen látszanak, tényleg olyan feszesek, tökéletesek és érzékien teltek-e. Ez márpedig épp elég ahhoz, hogy úgy érezzük, ha azok a nők olyan szépek, kegyetlen igazságtalanság a sorstól, ha mi nem lehetünk olyanok. Hiszen mindenki figyel rájuk, mindenki csodálja őket.

Aztán előfordul az is, hogy mégis olyanok. Hogy valóban feszesek, és valóban teltek ott, ahol előnyös teltnek lenni, és nem teltek ott, ahol nem előnyös. Ezt a dolgot is ismerjük. Ha az életben is úgy akarunk kinézni, mint a képen - ha ugyan lehetséges ez -, akkor már nem elég a retus, és nem elég a szemránckrém, vagy a narancsbőr elleni testápoló. A plasztikai műtétek drágák és fájdalmasak, de tudjuk jól, egy igazán elszánt nőt nincs, ami visszatartson. 

És innentől kezdve a határ valóban a csillagos ég, jobban mondva anyagi teljesítőképességünk. Egy havi zsebpénzzel tehát kár odamenni, a legtöbb esetben akár évekig tartó gyűjtögetésről, esetleg utólag törlesztett egészségügyi hitelről van szó, bár egy pusztán esztétikai célból végrehajtott műtétet nem szívesen támogat az egészségügy. Drága dolog a szépség, aki ragaszkodik hozzá, fizessen. A nők márpedig fizetnek, hiszen az, amit a műtétektől remélnek, egy-egy ilyen összegnél jóval többet ér, egyenesen felbecsülhetetlen: az áhított önbizalom, a saját szépségükbe vetett hit, amitől a nap is fényesebben ragyog az életükben.
Csupán érdekességképp, íme, néhány népszerű műtétről egy korrekt plasztikai intézet árlistája, ami még megtiszteli pácienseit és bátortalan érdeklődőit azzal, hogy egyenesen tájékoztatja őket. A legtöbb honlapon ugyanis semmiféle konkrét ár nem szerepel, minden esetben az "egyéntől és műtéttől függ" választ előlegezik meg, és biztatnak a személyes konzultációra. A mosolygós, készséges orvos rendelőjéből pedig köztudottan sokkal nehezebb már visszafordulni, mint az intézet honlapjáról.

Mellnagyobbítás (implantátum ára nélkül) 490000-600000 HUF

Mellnagyobbítás és plasztika implantátum ára nélkül 650000-750000 HUF

Emlő implantátum (pár) 250000-470000 HUF

Mellplasztika 490000-650000 HUF

Zsírleszívás 1 régió mindkét oldal (local) 180000-250000 HUF

Zsírleszívás 2 régió mindkét oldal (local) 210000-280000 HUF

Zsírleszívás 3 régió mindkét oldal 290000-330000 HUF

Zsírleszívás 4 régió mindkét oldal 360000-400000 HUF

Zsírleszívás 5 régió mindkét oldal 430000-460000 HUF

Ajaknagyobbítás csak felső saját zsír feltöltéssel (local) 150000-170000 HUF

Ajaknagyobbítás felső-alsó (local) 190000-230000 HUF

Orrplasztika 530000-620000 HUF

Orrsövény korrekció (local) 140000-190000 HUF

Altatás (ahol localban van megadva az ár) 70000 HUF

A pénz azonban még mindig sehol sincs ahhoz a, mondhatni, morális-etikai dilemmához képest, amit a legtöbb nő saját magával vív meg a plasztikai műtétek előtt, és hosszas őrlődés után vagy vágyainak, vagy úgymond elveinek adja meg magát. Nevezetesen, hogy a mű sosem lesz olyan, mint az igazi. Ha tehát egy plasztikázott nő úgy érzi, hogy nőtársai irigységgel fordulnak felé, annak nem csupán az lehet az oka, hogy pénztárcája mélységét irigylik, hanem talán sokkal inkább az, hogy ő, előbb vagy utóbb, de végül félretette a "műnő legyek vagy sem?" című, sokszor igen hosszadalmas latolgatást, és rászánta magát a műtétre, amitől ugyan mű lesz, de talán szebb.
Ehhez már "csupán" járulékos elemként jön hozzá az egészségügyi szövődmény, vagyis, hogy a beültetett implantátumokat tízévente cserélni kell, a botox-kezelést ismételgetni, esetleg nem jól, vagy nem elég jól sikerül a műtét, netán az altatással adódnak komplikációk. Ez persze ritka, de azért mégis kockázatot jelent. Nemhiába részesítik előnyben az esetleg altatás nélkül végzett beavatkozásokat, vagy, aminek még nagyobb a vonzereje, azokat a műtéteket, melyek során természetes anyagokkal dolgoznak. A szilikonmell kérdése régről ismert probléma, nevezetesen, mennyire ér fel egy eredetivel a szilikon, mennyire elfogadható társadalmilag, hogy valaki gumiból varázsol magából bombázót. Erre a modern plasztikai sebészet többféle "természetes" eljárást kínál megoldásként. Ilyen a mellfeltöltés saját zsírral, illetve őssejttel dúsított zsírral, minek következtében a mell mintegy magától, a beültetett őssejtek hatására nő meg több hónap alatt, természetes és "saját" méretet produkálva. Ez utóbbi eljárást azonban hazánkban jelenleg nem nagyon merik még bevezetni, ugyanis egyelőre kísérleti stádiumban van, s ahogy azt a bécsi specialista, Karl-Georg Heinrich elmondja, az ára legjobb esetben is minimum 10.000 Euro. És akkor még nem is biztos, hogy megnő a mell; fél kosár pluszért pedig nem biztos, hogy megéri a dolog.
A kérdés tehát meglehetősen nehézkes, ugyanis a plasztikai műtétek kimenetei között nem csak ezt tartjuk számon (a képen: ajakfeltöltés, mellnövelés implantátummal és fenéknövelés implantátummal):

...hanem sajnos ezt is (a szerencsétlenül járt páciens szabad kézzel megfordítja fenekében a rosszul beültetett implantátumot):

És akkor még a műtétek utáni kikerülhetetlen fájdalmakról nem is beszéltünk, na de az már igazán mellékes dolog.

És hogy mindez miért? A motiváció csupán ennyi: tetszeni, tetszeni, tetszeni, saját magunknak, másoknak, megfelelni a modern szépségideálnak, aminek amúgy egyáltalán nem könnyű megfelelni. Elsősorban azért nem, mert olyan adottságokat kíván meg, amik az átlagos női test természetének gyakran totálisan ellentmondanak. Az évekkel ezelőtti, Valódi Szépség című Dove-kampány épp ezért rátapintott a lényegre, amikor hétköznapi nőkkel, és nem modellekkel reklámozta termékeit, az igazi nőiesség és a természetes szépség jegyében, bár utóbb szárnyra kapott a hír, hogy valójában a képen szereplő nők természetessége éppúgy a számítógépes technika gyermeke, mint máshol az erőltetetten tökéletes formák. Ki tudja, mi az igazság.

S hogy a begyökerezett sztereotípiák a mai női ideálról mégis honnan erednek? Valószínűleg minél több az eszköz arra, hogy szebbet és szebbet teremtsünk, annál inkább növekednek az elvárások is. Igaz ez mindenre: megszoktuk a meztelenséget a képen, a filmen, így most már messze nem elég a sejtelmesen fellebbenő ruhafodor, ha hatást akarnak elérni. Már önmagában a puszta meztelenség sem elég. A férfimagazinokban szereplő fényképek gyakran már olyanok, mintha egyenesen egy pornófilm forgatása közben készültek volna, pornószínésznők magánszáma közben (vagy épp párban egy másik nővel). S igaz ez a női idomokra is, melyek a csábító fényképeken egyre messzebbre rugaszkodnak el a valóságostól. Így tehát nem véletlen, hogy amikor az interneten és a közösségi oldalakon "csinos lányok" után keresgél a gyanútlan férfiegyed, ilyen és ehhez hasonló fényképek versenyeznek az elismerő tekintetekért:

Akadnak persze üdítő kivételek, de érdekes megfigyelni a reakciókat is. Ha a kép épp nem ilyen, a fentieken edződött férfiak közül egyesek, akiknek ingerküszöbe már meglehetősen magasra emelkedett, morcosan hiányolják a megszokott méreteket. Szerencsére még vannak, akik ellent mernek mondani nekik.

És hogy kik ezek a hozzászólók? Kényes ízlésű válogatók, unatkozó kukkolók, magányos macsók, akik leplezetlenül részletezik mindenki előtt, mit csinálnának az adott nővel - de ha kicsit közelebbről nézzük őket, a macsóságból olykor visszavedlenek gyámoltalan kisfiúvá. Egyikük például a következőképp fogalmazott egy kép alatt: "Tudnék mit kezdeni két ilyen gyönyörű szőke bombázóval. B*sznám, mint a lopott Ferrarit." Saját lapján azonban mindjárt meghunyászkodott, és elhagyatott, magányos agglegényként szólalt meg, akinek, ahogy megfogalmazta, még íródik a love story-ja, de már jó lenne megtalálni az igazit.

Így hát felmerülhet a gyanú, hogy legtöbbjük a "hiányos" méretű nőket is boldogan elfogadná - csupán a szájuk nagy. Sőt, ki hinné, de akadnak bölcs szeptikusok is:

Egyszóval így megy ez manapság. A modern szépség belopja magát a férfiak szívébe, bár ők alighanem sokkal kevésbé veszik komolyan, mint a nők. Nem kell messzire menni, vége-hossza nincs azoknak a fórumoknak, ahol a plasztikai sebészettel kapcsolatos tapasztalatokat, gondolatokat és aggályokat beszélik ki magukból a hölgyek. Ezeken a fórumokon általában általános izgatottság uralkodik, özönlenek az implantátum-méretek, a képek az "új cicikről", a doktorok nevei. A tagok elragadtatottan dicsérik egymást, saját magukkal kapcsolatban pedig hol elégedetten, hol esetleges újabb műtétek reményében nyilatkoznak. Például: "Hihi..Pedig azért Tied se semmi...van mit a tejbe aprítani Neked is.. De látod Táncoló Napsugár, ebből látszik, h lelkileg jól vagy! Pár nappal a korrekció után már a legközelebben gondolkozol...:))" S vannak olyanok is, akik az idővel teljesen elhiszik: kötelességnek tettek eleget, hogy átszabatták magukat, és el se tudják képzelni, hogy lehet enélkül egyről a kettőre jutni, hogyha valaki eredetileg alulmarad a szépségideállal szemben. Keira Knightley ellen például így emelte fel szavát az egyik fórumozó: "Ja lesz nemsokära az uj Anna Karenina feldolgozäs, utälom egyebkent ezt a Kira Knäjtlit, de azt figyelem mindig hogy nagyon ragaszkodik a deszka felsötestéhez, nagyon csodälkozom ezen. Ugyan marha jol öltöztetik es nem mindig feltünö, de nagyon lätszik. Csodälom hogy ezekkel a minicicikkel igy tud ervenyesülni. Räadäsul bandzsa is..."

Keira kevésbé tulajdonít jelentőséget a dolognak, azt azonban maga nyilatkozta, hogy minden filmplakáton átméretezik a mellét; ez hol jobban, hol rosszabbul sikerül. "Akkor voltam egyszer nagyon-nagyon mérges, amikor lógó melleket csináltak nekem egy poszteren... azt gondoltam, ejnye, ha már digitálisan új ciciket kapok, legalább csináljatok nekem huncut melleket!" - olvasható egy bulvárcikkben. Azért a fórumon is akad egy bátor jelentkező, aki védelmére kel: "Én mindig is irigyeltem az ilyen lányokat, hogy így is elfogadják magukat. Én nem tudtam. Ennek ellenére szerintem a "deszkák" is nézhetnek ki nagyon jól."

Hol van tehát az igazság? Mint mindig, valahol középen? Szépnek lenni jó dolog, az igény rá pedig természetes. Vannak olyan esetek is, amikor a nő komoly traumán esik át, például egy betegség vagy egy baleset következtében elveszti a mellét, vagy ott vannak azok, akiknek nagymértékű fogyás után annyira megereszkedik a bőre, hogy gátolja őket a normális életvitelben. Ilyenkor csak hálásak lehetünk a modern orvostudomány csodáinak. De hiába vagyunk épek és egészségesek, és talán természetesen szépek is: óriási a nyomás, ami ránk nehezedik, és ami az idővel csak egyre erősebben nógat, hogy álljunk be a sorba, és legyünk örökké szépek és fiatalok. Ennek ellentmondani pedig olykor nemhogy embert próbáló, de egyenesen embertelenül nehéz, már-már lehetetlen; még akkor is, ha próbálkozásunk csupán az időszakos fogyókúrázásban ölt testet. 

És mi a helyzet a férfiakkal? Igazságtalanság, mondhatnánk, hiszen nekik sokkalta könnyebb a dolguk. Van persze férfiideál is, bár az sokkal kevésbé körvonalazott, mint a női. És ugyan léteznek plasztikai sebészi szolgáltatások férfiak számára is, és a férfiak arcát is kisimítják az áldásos Photoshop-technikával az arra érdemes fényképeken, mégis van valami, ami a nők szemében még ma is erős csáberő egy férfi oldalán, s képes ellensúlyozni a vonzerő hiányát. Ez márpedig a pénz. 

Valljuk be: még a daliás Mr. Darcy esetében sem csupán vonzó arcát és termetét, vagy épp angol úri mogorvaságát találtuk vonzónak:

...hanem ezt is:

Nem csoda hát, ha kevésbé válogatós hölgyek boldogan adják oda magukat egy tehetős férfinek, még ha az az ing alatt nem is ilyen testet visel:

És így legalább többé a műtétek ára miatt sem kell, hogy fájjon a fejük.

Hit, remény, Szerelem

 Még mielőtt e hosszú hallgatás után belevágnék egy újabb kíváncsiskodó-kutakodó társadalomelemzésbe, két filmről szeretnék röviden szót ejteni, amit az utóbbi időben tűztek műsorukra a mozik. Két olyan filmről, melynek két különböző mozi adott otthont, és nem is véletlenül, ugyanakkor mindegyikre elég nagy figyelem irányult kezdettől fogva ahhoz, hogy mostanra talán valamennyien halljunk róluk, még ha megtekintésükre eddig nem is mindenki kerített sort.

 Michael Haneke Szerelem c. filmjét én magam az Apolló moziban láttam, s bevallom, egy csöpp szorongás azért volt bennem előtte, hiszen értesülve a cselekményről, ismerve Haneke nevét, s látva, hogy a film ráadásul ráérős, bő két órára nyújtja mondanivalóját, tartottam tőle, hogy talán túlságosan is fejbe ver majd, amit látok. Hasonlóan például a valamivel korábban látott Biutiful, vagy akár a Melancholia c. filmhez, esetleg a Bordélyházhoz, ez utóbbiról egy korábbi bejegyzésben írtam is, mert persze jó, nagyon jó, csak hát fel kell rá készülni. Nem azok a filmek ezek, amiket egy unalmas hétköznap este belökünk a DVD-lejátszóba, vagy netán gyorsan lekapjuk a netről, csak hogy aznap este már valamivel érdemlegesebb elfoglaltságot találjunk, mint a tétlen facebookozás, vagy netán-tán a tanulás. Ezeknél a filmeknél oda kell tenni magunkat, testben-lélekben felkészülni arra, amit látunk, és akkor meghálálják a törődést. 

 Hát valahogy ilyen a Szerelem is, bár talán nem ennyire ilyen, persze ez is egyénenként változhat, mindenesetre veretes film ez is, és bizony, hosszú is. Lassú, részletes, sokszor kínzóan, bántóan pontos és igaz. Szomorú is, de nem az a sírósan szomorú, hanem kíméletlenül tragikus, amin sokszor már sírni sem lehet. Ugyanakkor egy olyan helyzetet mutat be, ami itt, Magyarországon is teljesen hétköznapi és szokványos eset, nem olyan egzotikusan hátborzongató, mint a drogkereskedő, ugyanakkor gondos apa Uxbal története (Biutiful), vagy akár a piros lámpás házé (Bordélyház), nem beszélve a Melancholiában látott világvégéről, csak hogy a már említett példáknál maradjak. Olyasmi ez, ami házról házra, városról falura járva mindenütt megtalálható: az öregkori váratlan betegség és leépülés, amitől mindannyian tartunk, hogy na, csak ezt ne, az ágyhoz kötöttség, a tehetetlenség, a totális szellemi nihil, amire csak annyit mondunk, ez már bármiféle emberi élethez méltatlan. Különösen akkor sokkoló ez, amikor ismerjük az illetőt korábbról is, látjuk még épen, emberi értékeinek teljes birtokában, s aztán látjuk, hogyan válik ez egyik pillanatról a másikra semmivé. 

 Ezt történik ugyanis itt az idős zongoratanárnővel, Anne-nel, aki élete végén is kiegyensúlyozott, szeretetteljes házasságban éli még mindig aktív hétköznapjait, szellemes, bájos, vonzó egyéniség, csakúgy, mint kicsit már tesze-tosza, cseppet feledékeny férje, aki még most is elragadottan állapítja meg, milyen csinos volt aznap a felesége, és még most is úgy ülnek le egymás mellé reggelizni az asztalhoz, mint talán fél évszázada, házasságuk elején. Ez a része a filmnek persze egyáltalán nem szokványos dolog, sajnos - épp ezért válik aztán, ennek fényében, még tragikusabbá a helyzet, amikor egy váratlan agyvérzés után Anne részben, majd egy ismételt roham után teljességgel lebénul, akkor már nemcsak testileg, de szellemileg is. Erről szól a film, hogy is van ez, amikor az idő elkerülhetetlen múlása váratlanul ledönt a lábáról valakit, akit szeretünk, akivel leéltük az életünket, és aki nélkül nincs tovább - mégis a mi kezünkben van a sorsa, s ha arról van szó, hosszú tipródás, rettegés, harag és elkeseredettség után, még akkor is, ha ez ránk is végzetes hatással van, el kell fogadni, és ki kell mondani, amikor itt a vége. És ez olyasmi, amiben nem tud segíteni senki, amit nem lehet megosztani senki harmadikkal, mint ahogy Georges se tudja megosztani még egyetlen lányukkal sem; két ember magányos története ez, hogy némileg sablonosan zárjuk, az elmúlásról és a szerelemről. 

 Érdemes látni, mert ez bizony film!

 Amour / Love (színes, feliratos, francia-osztrák-német filmdráma, 125 perc, 2012)
 Írta és rendezte: Michael Haneke
 Főszerepben: Jean-Louis Trintignant, Emmanuelle Riva, Isabelle Huppert

 A másik mű, amit alig néhány napja láttam, már a Cinema City-be invitált, ez márpedig a Yann Martel regényéből készült adaptáció, a Pi élete, Ang Lee rendezésében. Előrebocsátom, hogy a regényt nem olvastam, azt is megvallom, hogy a filmről előbb hallottam, mint a regényről, ami talán ciki egy kicsit, de így megengedtem magamnak, hogy a könyv előzetes ismerete nélkül nézzem meg a filmet, amit egyébként annyira nem szeretek, na de így a vizsgaidőszak táján, körülvéve számos beadandó dolgozattal, mikor is jut el az ember egy új könyvhöz? Így hát beültem a Pi életére, ráadásul elveimet feladva a 3D-s változatra. 3D-ellenzőknek üzenem, hogy itt bizony én is kénytelen voltam meghajolni az érvek súlya alatt, ezt a filmet érdemes 3D-ben nézni. Én sem szeretem alapvetően, fáj tőle a fejem, sokszor felesleges parasztvakításnak tartom, meg aztán én általában tizedére sem értékelem a látványt, mint a jó cselekményt és az értelmes gondolatokat egy filmben, így hát alighanem nem az én földhözragadt fajtámnak készült ez a technika. Ennek ellenére itt nem bántam meg, hogy feltettem az idétlen szemüveget, sőt, még a fejem sem fájdult meg, csak a fülemet nyomta kissé a szemüveg szára, na de ez most igazán mellékes. (Egyébként a magyar szinkront sem szeretem, most igyekeztem erről az averziómról is megfeledkezni, de nem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzem, nálam a kisfiú Pi hangja kellemetlen baki volt!)

 Ezzel talán már meg is pendítettem, hogy a fim egyik legnagyobb erénye a látvány. Ez egyrészt tök jó, hiszen jó dolog szép képeket és felvételeket nézni, helyenként igazán lenyűgöző élmény, ámde, fenti megállapításom tükrében, miszerint a látvány nálam abszolút a másodlagos erények közé tartozik, az is nyilvánvaló, hogy az én értelmezésemben ez még korántsem garantálja a csillagos ötöst a filmnek. Na, nem mintha a látvánnyal kifújtak volna a film erényei, egyáltalán nem. A cselekmény fordulatos, bár néha kissé leül a sokadik óceáni jelenetnél, és nem igazán látni a végét, de alapvetően pereg, helyenként egyenesen izgalmas. A minden vallásra nyitott, Istent keresgélő fiatal srác karaktere rokonszenves, bár nekem talán helyenként túl szentimentalista, én például a tengeri viharnál nem téptem volna le a tigris fölül a vásznat, hogy a tomboló tengerben meglássa Istent, de ez csak én vagyok. Nekem ettől a direkt, morális-teológiai mondanivalótól kicsit túlságosan amerikai volt a film, bár tudom, hogy a rendező alapvetően taiwani, de mégis: a kissé bizalmatlan, ámde érdeklődő író, és a megállapodott bölcs szerepében feltűnő, életét már sok-sok évtized távlatából elbeszélő Pi párosa eleinte kissé giccses parabolaként indítja a filmet. Ha meghallja a történetet, elkezd hinni Istenben, inti az írót egy közös ismerős, így megy el Pi-hez, és aztán persze megírja a történetet. Amit a kettő között látunk, az azonban ad némi hitelt az egésznek, sőt. Ha félretesszük szkeptikusságunkat, miszerint jó, jó, hány ember élete kerül közvetlen veszélybe, hányan fohászkodnak, mégse kap mindenki csodaszerű isteni segítséget - szóval ha ezt félretesszük, és ennél a filmnél mindenképp tegyük félre, akkor valóban szemléletes példája lehet mindez az isteni próbatételnek, melyet hősies kitartással és reménnyel kiállva megérdemelten győzedelmeskedünk. Mese ez, de tanulságos és szívmelengető mese, még ha az eleje tragédiával indul is, és persze kellő hátborzongatással, mármint én rémálmaimban sem szeretném viszontlátni azt a tengeri vihart, ami a japán teherhajót, s rajta Pi családját, elnyeli a Mariana árok fölött. Ugyanakkor a tigris remek, a viszontagságok hol izgalmasak, hol szórakoztatóak, már-már humorosak. S itt valóban emeli a színvonalat a számos gyönyörű felvétel, és bizony, a 3D is. Aztán a csattanó a vége: ami igazi modern ember módjára a csoda és a mese után elülteti a szívünkbe a kételkedést is. Talán ez az, ami a valódi csavart, s a szememben a valódi értéket adja a filmnek. Így hát a végén mégiscsak nekünk kell eldönteni, nem mondja meg senki: hiszünk-e, remélünk-e, avagy sem. 

 Bátorítok mindenkit, aki még nem látta, nézze meg, a Cinema City-filmek minden "mainstream" eladhatósága benne van, de mindenképp tartalmas kikapcsolódás.

 Life of Pi (színes, magyarul beszélő, amerikai kalandfilm, 127 perc, 2012)
 Rendezte: Ang Lee
 Főszerepben: Suraj Sharma, Irrfan Khan, Gérard Depardieu, Rafe Spall