A művészfilm nem ciki

 Már ha egyáltalán az. Mert művészfilmnek nevezik gyakran azt a filmet is, ami egyszerűen elgondolkoztat. Ami vállalja, hogy nem szórakoztatni akar, vagy legalábbis nem csupán szórakoztatni, és nem feltétlenül egyetlen eszmét vagy gondolatot a szánkba rágni, hanem sugallni valamit, ami aztán ahány ember, annyi félét jelenthet. Megosztóak ezek a filmek: általában a nagy mozik műsorra sem tűzik őket. Ha szerencsénk van, valami elhagyatott retro-kuckó öblös, dohszagú foteljeibe azért befészkelhetjük magunkat, de hiába, se kóla, se popcorn, a vászon kicsi, 3D és IMax még futó látogatóként sem köszön be, a filmeket csak feliratozzák, szinkron nemigen van, és a szalag olykor meg is akad egy-egy percre. Ilyenkor néha meghalljuk a vetítőteremből a mozigépész srác matatását, miközben feltehetően elátkozza pár száz forintos órabérét. Nem lehet bírni ezzel a szarral, morogja magában, mi pedig bosszúsan malmozunk a sötét, szűkös moziteremben, mikor indul újra a film, amiért kifizettük a hatszáz forintunkat.

 Ilyen helyre nem mindenkinek ildomos járni - aki nem akarja, hogy megbélyegezzék a sznobság, a bölcsészség, vagy egyszerűen csak a ciki-művészfilm-rajongó jelzőjével, el is kerüli messziről. Pedig, dacára az esetenkénti kényelmetlenségnek és a sokszor már kissé túl poros retro-bájnak, ezek a mozik mégiscsak tudnak valamit. 

 Az alábbiakban négy film rövid ismertetője következik, pontosabban ajánlója, a teljesség igénye nélkül - az élményük már nem elég friss ahhoz, hogy érdemben, külön-külön bejegyzésben írjak róluk. Viszont mindenképp szeretném figyelmébe ajánlani azoknak, akik meg tudják bocsátani egy filmnek, ha nem feltétlenül a felhőtlen kikapcsolódásról szól, vagy ha némiképp eltér az amerikai kasszasiker-filmek stratégiáitól. Pécsett, az Apolló moziban láttam valamennyit, a Stark Filmklub keretein belül, hétfő esténként, nyolc órától. Aki esetleg fogékony rá, annak önmagában a filmklubot is ajánlom - mert nem ciki, és igazából nem is olyan "művészfilmek" ezek a filmek. Épp ezért jók. 

 Nader és Simin - Egy elválás története

 Ashgar Farhadi filmje, melynek nem csupán rendezője, de producere és forgatókönyv-írója is, a legjobb külföldi filmért járó Oscar-díjat is elnyerte idén. Bár jogos, ha vannak némi fenntartásaink az Oscar-díjjal kapcsolatban, ez most valóban egy megérdemelt és rangos kitüntetés. A történet egy teheráni házaspárról szól: az asszony úgy dönt, elhagyja az országot, és mert a férje nem hajlandó vele menni, hát őt is. Úgy érzi, lányuk számára semmiféle jövő, semmiféle kilátás nem terem ezen a vidéken, így, mint felelős szülőnek, nincs más választása, magával kell vinnie őt nyugatra. A férfi maradni akar: itt született, itt kell boldogulnia, beteg apja is ide köti. A csendes és szorgalmas Termeh, tizenegy éves lányuk, egyelőre az apjával marad otthon, míg anyja elhagyja a lakást, s együtt gondozzák a férfi időskori elbutulásban szenvedő, ágyhoz kötött édesapját. Ezen, s a házhoz érkező gondozónő történetén keresztül - akit Simin lopással vádol, és miután meglöki, az asszony elvetél, így előbb csak személyes, majd jogi vitába bonyolódnak - két órára felvillan az az ismeretlen világ, amiről nálunk a legtöbben csak annyit vélnek tudni, hogy a nők színes kendőbe burkolják a hajukat, és tilos a miniszoknya. Hiteles, egyszerre nyomasztó és izgalmas, érzékletes szemléltetése egy egzotikusnak tűnő országnak, ahol valójában ugyanolyan emberek élnek, mint amilyenek mi vagyunk, mégis rettenetesen más az élet.

 Jodaeiye Nader az Simin (színes, feliratos, iráni filmdráma, 123 perc, 2011)

 Írta és rendezte: Ashgar Farhadi

 Főszerepben: Peyman Moaadi és Leila Hatami

 Bordélyház

 Prostituáltak életéről írni, beszélni - mindig is kihívás volt a művészeknek, bár népszerűségének okán ma már nehéz eredetit alkotni ebben a témában. Az mindenesetre világos, hogy ezekből a művekből általában az derül ki, a prostitúciót önként vagy kényszer hatására vállaló nők valójában nagyon is érző, gyakran értékes emberi lények, akik meg nem érdemelten szenvedik el azt a sok megaláztatást, ami életmódjuknál fogva osztályrészükül jut. A nő, aki kiszolgáltatott a férfi vágyainak, ugyanakkor ismeri az erotika minden csínját-bínját, titkon az átlagos nő életéről álmodozik, miközben rejtett és megvetett szerelmeket táplál egy-egy "ügyfél", vagy egy soha meg nem kapott, "tiszta" férfi iránt: olyan karakter, aki mindig érdekes és hatásos, bárhol is bukkanjon fel. S ha mindez a századvég Párizsával van megfűszerezve, a siker lényegében garantált.

 Persze annyira mégsem. A Bertrand Bonello rendezésében készült film veretes, igazi súlyos "mestermű", aminek minden pillanatát, minden fellebbenő képét emészteni kell. Hosszú is, terhelve változatos, gyakran hátborzongató erotikus jelenetekkel, tele a női meztelenség sokszor esztétikus, máskor zavarba ejtő, vagy épp nagyon is szomorú látványával. Szánalomra méltó, félresiklott sorsokkal, benne a testi-lelki szenvedéssel, a brutalitással, ugyanakkor az élet őszinte szeretetével. S mindez éppen akkor, amikor a bordélyházak "munkatársaiként" egyre kevésbé lehet megélni, s amikor ezek a nők lassan végképp elvesztik a reményt, hogy adósságukat megváltva, egyszer majd emberi életet éljenek.

 L'Apollonide (Souvenirs de la maison close) (színes, feliratos, francia filmdráma, 122 perc, 2011)

 Írta és rendezte: Bertrand Bonello

 Főszerepben: Hafsia Herzi, Céline Sallette, Jasmine Trinca, Iliana Zabeth  

 És most merre? 

 A libanoni faluban muzulmánok és keresztények élnek együtt, távol a modern világtól és a civilizációtól. Az állattenyésztés és a gyereknevelés mellett a legsúlyosabb problémává a háború közelsége válik. A férfiak között fokozódik a feszültség, a vallási különbségek kapcsán egyre gyakrabban esnek egymásnak, míg a háborúban odakint meghalnak, eltűnnek. Az otthon maradó nők úgy érzik, nem bírnának elviselni több veszteséget, így a megmaradt férfiakra igyekeznek "ráerőszakolni" a békét. S ennek érdekében nem riadnak vissza sem az összeesküvéstől, sem a tudatmódosító szerektől, de még a kétes ukrán örömlányoktól sem.

 Az újabb "egzotikus" film francia, libanoni, egyiptomi és olasz kooperáció, amiben a női rendező, Nadine Labaki is főszerepet játszik. A műfaj-meghatározás szerint egyszerűen csak "film", s ez csakúgy baljóslatú, mint ahogy biztató is. Ugyanis tagadhatatlanul nem dráma. És így már megvan rá az esély, hogy nem szorongjuk, borzongjuk, undorodjuk és unatkozzuk végig a filmet, ami természetesen a fentiek esetében sem volt így, de kétségtelenül félelme azoknak, akik fáznak a művészfilmtől. Amennyiben a művészfilm veretes és megterhelő, ez a film nem művészfilm, de nem is vígjáték, bár tulajdonképpen nagyon mulattató. Tele valódi, nagyon eredeti helyzetkomikummal, szellemes figurákkal és párbeszédekkel, és maga a cselekmény is pergő, izgalmas, sőt mi több: szórakoztató. Annak ellenére, hogy nagyon is valódi élethelyzetet mutat be, csak hát ez a fajta élet, hála Istennek, eléggé távol van tőlünk ahhoz, hogy abszurditásával megnevettessen minket. Lehetne ez az egész nagyon szomorú is - merthogy az. De azáltal, hogy a rendezőnő éppen a másik oldalról mutatja be, olyan egyedi és utánozhatatlan alkotást teremt, amit csak ajánlani tudok még azoknak is, akik egyébként nem szeretnek "art" moziba járni. A kedvencem mindahány közül! 

 Et maintenant on va ou? (színes, feliratos, francia-libanoni-egyiptomi-olasz film, 110 perc, 2011)
 Írta és rendezte: Nadine Labaki (valamint forgatókönyv: Rodney Al Haddid, Jihad Hojeily,Sam Mounier)
 Főszerepben: Claude Baz Moussawbaa, Leyla Hakim, Nadine Labaki, Yvonne Maalouf , Antoinette Noufaily

 Szilvás csirke

 Végül pedig Marjane Satrapi és Vincent Paronnaud filmje Nasser Ali hegedűművészről, akinek eltörik kedvenc és utánozhatatlan hegedűje, így hát befekszik az ágyba, hogy meghaljon. Romantikus vígjátékként definiálják, s mivel elsőre a címét sem tudtam hova tenni, kissé félve ültem be a moziba, mondván, te jó ég, mi lesz ez a gagyi? Pedig nem sűrűn láttam a filmklub keretein belül "gagyit", mégis, ez a cím olyan szokatlan és szerencsétlen volt egyaránt, hogy mikor aztán vége lett a filmnek, ez volt az egyetlen, amit nem tudtam szeretni benne. A műfajmegjelölés ugyanúgy elhibázott, ugyanis nem vígjáték (vagyis nem az amerikai értelemben), bár jellegzetes, groteszk humorával szórakoztató és mulatságos. Eleinte még csak nem is romantikus - sokáig nem is értjük, mire akar kilyukadni az egész. Talán kicsit lassan indul be, és egy darabig minden a levegőben lóg, hasonlóan a szilvás csirkéhez: ez, mint kiderül, a főszereplő kedvenc étele, amit azonban halálos ágyán már ugyanúgy félretol magától, mint az egész életet. Ennyivel azonban nagyjából be is végződik a csirke szerepe (ezért hát miért a cím?), de lassan összeáll a történet, megismerjük Nasser Ali életét, a hegedű múltját, azt is, hogy miért volt a létezése értelme, s miért válik pótolhatatlan veszteséggé, mikor elhanyagolt felesége egy váratlan dührohamban összetöri. A történetet a Halál Angyala meséli, akit Ali az ágyban fekve töretlenül vár napokon keresztül, tárgyilagosan, egyszerűen, épp úgy, ahogy végül, barátságosan, de ellentmondást nem tűrően, a művész ágya mellett is megjelenik. A csattanó, illetve maga a mondanivaló ugyan kissé közhelyes - egy boldogtalan szerelem és a zenei művészet kapcsolata, a szerelem éltető ereje -, de a történetmesélés mikéntje mégis megérint, még meg is könnyeztet minket. Nem csak sírással, olykor azért nevetéssel is.

 Poulet aux prunes (színes, feliratos, francia-német-belga romantikus vígjáték, 93 perc, 2011)

 Írta és rendezte: Marjane Satrapi, Vincent Paronnaud

 Főszerepben: Mathieu Amalric, Golshifteh Farahani

Bűbájos denevérek

 Mennyire unja egy nő az akciófilmeket? Nos, én a magam részéről azt mondhatom: egy idő után mindig elvesztem a fonalat. Ki üldöz kit, ki ver kit, ki öl meg kit és miért; már nem tudom. Ennek ellenére egy ideig mégis leköt az ilyesmi; még ha nem is tudom, miről van szó, megvárom, amíg az aktuális csetepaté befejeződik, vagy a rendőr, aki jól végezte dolgát, begördül kocsijával a garázsba. Nem hiszek abban, hogy a tévé, a mozi, vagy akár a számítógépes játékok erőszakosságra nevelnek (habár sajnos a denveri Batman-premier látszólag nem éppen ékes példája állításomnak), illetve, hogy feltétlenül arra nevelnek. Aki természeténél fogva nem volt erőszakos, ezek hatására sem lesz. Igaz, hogy gyerekkorom meghatározó élményei, akár az Ezüst Nyíl c. japán rajzfilm, a Dragon Ball vagy a Tomb Raider játéksorozat, többek között mind az erőszak impulzív ábrázolásával hatottak rám, ma mégsem az öklömet választom elsődleges konfliktuskezelő eszköznek, ha olyan helyzetbe kerülök - bár nem is érnék el vele túl sokat. Ennek ellenére most is némi bámulattal figyelem Lara Croft temperamentumos mozdulatait, amikor előrántja a pisztolyát, és válogatás nélkül lövi le az előbukkanó gazfickókat. És néha, amikor felbosszantanak a buszon, vagy akár csak valami idegesítő jelenséget kell végignéznem az utcán, elálmodozom róla, de jó lenne olyan forgórúgásokat tudni, mint mesterünk, Chuck Norris.

 Régóta tudjuk: az emberek szeretik a hősöket. Az átlagon felüli erő, elszántság, határozottság, s az ehhez társuló esetleges intelligencia és sárm/szépség újra és újra lenyűgöz minket. S ha mindebbe némi emberi esendőséget is bújtatnak, ami segít eszünkbe juttatni, hogy akit csodálunk, valahol mégis közülünk való: az csak még vonzóbbá teszi a hőst. Mert a hős közülünk származik, de aztán kiemelkedik, naggyá lesz, harcol, az életét kockáztatja, és legyőzi a gonoszt. Mi pedig közben félünk, izgulunk, drukkolunk és reménykedünk, mert a világ igazsága mégiscsak akkor áll helyre, ha a gonosz valóban legyőzetik, és a hős valóban diadalmaskodik. És akkor aznap már nyugodtan alszunk, mint a gyerek, akinek esti mesét mondtak.

Tomb Raider: Underworld

 Ezért lehet, hogy a többszörösen felújított képregény-adaptációk nem válnak unalmassá. Azonban én a magam részéről soha nem voltam túl nagy kedvelője az amerikai képregényeknek (kivéve a Garfieldot és a Kázmer és Hubát, na de az nem ez a műfaj). Nem is igazán ismertem őket, így számomra az is újdonság volt, hogy a Vasember és az Amerika kapitány szintén képregények hőseit vitték a vászonra. S éppen ezért, amikor lelkes barátnőim meggyőztek, hogy nézzem meg velük a Batman harmadik részét, volt bennem némi fenntartás, nem fogom-e nagyon unni a trilógia csaknem három órás befejező epizódját. Megvallom, a Tomb Raiderből készült filmeket sem láttam, merthogy még Lara Croft is vonzóbb volt számomra a számítógép monitorján, mikor én irányíthattam a rúgásait, mint a mozivásznon; így mindössze annyit sikerült megtudnom a filmekről, hogy Angelina Jolie kikelt magából, mikor a plakátokról leretusálták a mellbimbóját. Egyszóval filmekben, hősök ide vagy oda, kerültem az ilyesmit, inkább a számítógép billentyűit nyomkodtam, később meg már azt sem. Csak az álmodozás maradt meg a forgórúgásokról és a tekintélyt parancsoló, villámgyors öklökről. 

 De azért a Batman-filmre rászántam magam. Ha már úgyis láttad az első két részt, győzködtek a lányok. Igaz, valóban láttam őket, de eltekintve egy-két lényegesebb momentumtól, nemigen emlékeztem rájuk. Több év eltelt azóta (bár nem tudom, hogy pontosan mennyi), és Bruce Wayne aligha köszönt vissza álmaimban, így látható, hogy nem gyakorolt rám túl mély benyomást. A Cinema City pedig szintén nem sietett meggyőzni arról, hogy az új filmet legalábbis mindenképp látnom kell: a fél egyes vetítésre vártunk, azonban fél óra múlva kiküldtek minket a teremből, merthogy a vetítőgép elromlott, így kénytelenek voltunk megvárni a háromnegyed kettes előadást. Hát most már aztán mutassatok valamit, ha már ennyi időm ráment, gondoltam magamban, ráadásul még előttem áll három akcióval dúsított óra, és én ki tudja, meddig bírom követni, ki ver meg kit, ki öl meg kit.

 Talán úgy van ez is, mint amikor az ember hozzáöregszik dolgokhoz. Mármint visszafelé, mert ebben az esetben, azt hiszem, ugyanazokkal a gyermekien bámuló szemekkel tapadtam a vászonra, mint anno Lara Croft lobogó copfjára a monitor képernyőjén. Ki tudja, mi történt? Vagy egyszerűen csak ennyire jó ez a film? Pedig még csak azt sem állíthatom, hogy tökéletesnek, vagy mesterműnek tartanám. És bármennyire is igyekeztem, néha bizony elvesztettem a fonalat, az emlékeim legalábbis cserben hagytak az előzményekre történő utalásoknál. A szinkronnal sem voltam egészen kibékülve (bár általában nem szeretem a magyar szinkront), s bizony még nekem is, aki nem vagyok éppen a legjártasabb a műfajban, szemet szúrtak azok a bevált klisék, amik minden efféle történetben előfordulnak: és nem csupán filmekben. Merthogy Batman története sokkalta több, mint egy film, s nem azért, mert eredetileg képregény volt. És éppen ezáltal válik a hibái ellenére mégis nagyon szerethetővé, s még számomra is rettenetesen élvezhetővé. Mert tökéletesen megkomponált mese egy hősről, aki közülünk való, aki egy esendő ember, de aki aztán felemelkedik, és számos bukás ellenére is, (elvileg) diadalmaskodik. Ezzel talán nem árulok el sokat, hiszen a film címe eleve The Dark Knight Rises, vagyis a felemelkedés garantált, csak éppen végig kétséges, hogy mennyire is emelkedik fel szegény megviselt Bruce, aki már a kezdet kezdetén is bottal jár, és hiába kerül elő újra a batmobil (ami "nem autó"), később is torokszorító a bizonyosság, hogy ereje megfogyatkozott. Így hát, amikor egyre mélyebbre és mélyebbre került, s aztán - szó szerint - ismét elindult a magasba, egymás kezét szorongattuk a mozi sötétjében, és legszívesebben együtt kántáltunk volna a filmmel: fel, fel. 

Christian Bale

 Ez a nagy történetek titka: az ember igazságérzetére játszanak rá, tudják, hogy mit várunk tőlük, hogy mi tartja fenn az érdeklődést, mivel állít a jó oldalára, és mivel a rossz ellen. Nem véletlen tehát, hogy a hosszú idő ellenére egyetlen egyszer sem gondoltam arra, hogy vajon mennyi telt el eddig a filmből, és mennyi van vissza. És mire észbe kaptam, a denevérember jelmezébe bújt Bruce Wayne (Christian Bale) olyannyira megnyert magának, hogy amikor a lekapcsolódó lámpák jelezték közeledtét, szinte ujjongtam: visszaállt az élet rendje, Batman ismét harcol a gonoszok ellen. A macskanő iránt (Anne Hathaway) pedig kezdettől fogva leplezetlen rokonszenvet tápláltam: szépségével, harcias modorával és valóban macskaszerű ügyességével lenyűgözött, akárcsak kislány koromban Lara Croft. Végre ismét egy nő, aki megregulázza a durva férfiakat! S mögötte a lány, aki csupán arra vágyik, hogy a tabula rasa áldásával újrakezdhesse az életét - bingó. Igen, annyira nem eredeti, de mégiscsak telitalálat. Van hát kiért drukkolni, kiben hinni és reménykedni, míg a maszkos Bane (Tom Hardy) terrorakciói egyszerre idézik a nagy francia forradalom és a kommunizmus káoszát, s az ember szinte ott érzi magát annak a stadionnak a lelátóján, amit a menekülő játékosok lába alatt felrobbantanak.

Anne Hathaway

 Ennyi talán épp elég. Sose hittem volna, hogy ez a sztori, és benne az antiszociális milliárdos, aki éjjelente meglobogtatja fekete denevérszárnyát Gotham City toronyházainak tetején, ennyire megragad, mikor majd a trilógia befejező részét látom. Így hát bátran ajánlom mindenkinek, aki érez magában némi gyermeki lelkesedést az igazi mesék iránt: ne csak a Hófehérke-remakeket nézze meg. Nézze meg ezt is.

 A sötét lovag - Felemelkedés / The Dark Knight Rises (színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 165 perc, 2012)
 Rendezte és a forgatókönyvet írta: Christopher Nolan (valamint David S. Goyer, Jonathan Nolan - forgatókönyv)
 Főszereplők: Christian Bale, Michael Caine, Anne Hathaway, Tom Hardy, Joseph Gordon-Levitt, Gary Oldman, Marion Cotillard, Morgan Freeman

Borsószem hercegkisasszony tiszteletet követel

 Dilemmák sora gyötri manapság újra és újra napjaink leányait. Mert hogy ma már nem egészen ugyanaz fiatalnak lenni, nem egészen ugyanaz huszonévesnek lenni, mint régen. Nagymamámnak, aki ma 86 éves, az ebédlője falán ott lóg esküvője napján készült portréja, amin éppen annyi idős, mint most én, huszonkettő. Sokszor elnézem ezt a képet, és képtelen vagyok beérni a bámulattal. Igazi eleganciával, egyszerre öntudatos és ábrándos pillantással néz a kamerába, nem is a kamerába igazán, valahova mögé inkább. Közben a póz tökéletességére, a lehetőleg rezzenéstelen beállásra összepontosít, gondolatai ugyanakkor merengővé teszik az arcát, bár ezekre ma már ő sem emlékszik. Legalábbis nem beszélt még róla soha, mit gondolt akkor, mikor az a kép készült. Csak arról, hogy vágta a jegygyűrűjüket a szoba sarkába, amikor a nagyapámmal összevesztek, még az esküvő előtt. Meg hogy neki akkor volt a legjobb dolga, amikor fiatal volt - szintén még az esküvő előtt. Katonatisztekkel táncolt, és a katonatisztek, legalábbis az egyik biztosan, meg is csókolták. A képet látva mégis ez a bohém gondtalanság az utolsó, ami eszembe jutna. Ezen a képen nem egy fiatal lány van: egy nő. És hogy épp az esküvője napján készült? Mindegy is. Anélkül is ilyen lenne. Ráadásul nem is visel fehér ruhát.

 A nagymamám tehát már férjes asszony volt az én koromban; apai nagymamám pedig, aki ma 75 éves, még korábban házasodott, 21 évesen már gyereket szült. Így volt ez régen. Ma már aligha forog az átlagos lány fejében a közelgő házasság 21-22 évesen. És hogy úgy nézni vissza a külvilágra, akár fényképről, akár csak úgy, az élő pillanat varázsában, mint egy nő: ez sem egyszerű dolog. Talán mert még nem vagyunk azok? Mi tesz valakit, egy lányt, úgy igazán nővé? Tudjuk, tudjuk, sokáig a nászéjszakát tekintették az asszonnyá érés küszöbének. Na de ma már ez is elavult dolog, a mai lány e téren korábban kezd, mindennek kisebb a jelentősége, a házassággal viszont általában késlekedik. Nagyanyáink cipellői visszavonulnak, a flasztereket elözönlik a tornacsukák, a Converse dorkók, a szoknyák kénytelen-kelletlen farmerral és sorttal osztozkodnak, a kontyok a lófarkakkal. A tizenhat éves lány gyakran mit sem változik e téren huszonhat éves korára. Akkor hát hogy is van ez a dolog a nővé válással, meg úgy egyébként, mindennel?

 Nagymamáim után nekem már, úgy érzem, van időm bőven. Voltak előttem elegen, akik kötelező normáknak tettek eleget. Idegen ez már a mai világtól; de azért a női lélektől annyira mégsem. Így hát jobb híján a magamfajta leány az élet kisebb, de azért mégis jelentős megpróbáltatásain igyekszik érett módon, hogy úgy mondjam, felnőtt nő módjára viselkedni. Ha máshogy nem is lehet, hát az öltözékkel. Mert egy elegáns körömcipőben, egy csinos szoknyában, egy odaillő blúzban egészen nőnek érzi magát az ember, nem ám holmi jött-ment gyereklánynak. Az ember munkahelye például tökéletesen alkalmas mindennek a gyakorlására és megélésére; én a színházban kezdtem el boldogan feszíteni estéről estére, szép blúzban, szép szoknyában, elegáns cipőben, büszkén kihúzva magamat, mint a személyzet része, mint az este tartozéka. Talán csak az én naivságom, hogy azt hittem, mindez némi érett komolyságot kölcsönöz az arcomnak; de amikor megütötte a fülemet, készséges Jó estét kívánok!-jaim után az első szia egy középkorú nézőtől, az illúzió fájdalmas hirtelenséggel hullott darabjaira.

 Hát mégiscsak gyerek vagyok, gyereknek néznek, gondolom ilyenkor szomorúan, és a csalódottságtól csendesen magamba roskadok. Olyannyira, hogy az időközben arra andalgó idős pártól a viszonzott Jó estét szinte fel sem tűnik, vagy ha igen, sovány vigasz. S amikor az utcán, a boltban, a gyógyszertárban, minden reménykedő várakozás ellenére látnom kell az embereken a felismerést, miszerint még mindig abba a tejfeles szájú ifjúságba sorolnak, amit nyugodtan sziázhatnak és hellózhatnak, nem értem, mit rontok el.

Tissot: The Woman of
Fashon

 Pedig azért vannak praktikák. A sötétebb, a hosszabb haj, a karakteresebb smink, a másfajta öltözet mind-mind idősebbnek láttathat, halljuk ezt sokfelől. Ne hordd ezt, mert öreges, válaszd azt, mert fiatalos: egyszóval rendelkezésünkre áll egyfajta maszk, amit segítségül hívhatunk ilyen esetekre. Nem mintha az ember idejekorán álmodozna ráncokról és sötét lebernyegekről, melyeket az idősödő korosztály azzal a bizonyos huncut vállvonással kap elő a szekrényből: jó ez, ápol és eltakar. Korántsem erről van szó. De amikor nem sokkal Pécsre költözésünk után először találkoztam az itteni postásnővel, aki mindjárt először azt akarta tudni az ajánlott levél átadásakor, hogy van-e már személyim (amit ugye 14 éves kortól adnak): az azért mégiscsak gyászos érzés volt.

 És nem is csak ez. A pénztáros nő az üzletben, mikor kezünkbe adja a blokkot, anyukámnak még megreszkírozza a viszlátot, de köztem és a kilenc éves unokahúgom között testvériesen megosztja a sziasztokot. A vonaton velem szemben ülő negyvenes nő jótékonyan szólít meg: behúzhatod nyugodtan az én függönyömet is. Amikor pedig felszállok a buszra, vagy bemegyek az utcánkban a pénzváltó üzletébe, és ott akár a sofőr, akár a pénzváltó férfi kapásból nekem szegezi kétes mosollyal megspékelt sziáját vagy hellóját, dámás önérzetem már végképp elemi erővel lángol fel bennem. 

 A férfiaktól pláne. Hogy ez csak így működik. Hogy a sziájuk aztán, s az ezzel kapásból megelőlegezett tegeződő formula feljogosítja őket minden bizalmaskodó kérdésre, miszerint hova megyek, mit csinálok, merre lakom, mintha valóban ismernénk egymást, és kedélyes ismerősök módjára futnánk össze véletlenül jó helyen jó időben. Hogy bárki, akivel épp együtt várok egy megállóban, vagy egymás mögött állunk sorban egy szupermarket zöldségesénél, őszinte örömmel érdeklődhet életem érdektelen részletei felől, és a kötelező szia vagy helló után szinte épp hogy csak át nem karol. Mert van valami a tegeződés intimitásában. Valahogy mindjárt többet enged meg magának az ember.

Székely István Egy lány
elindul c. filmje

 Azért igyekszem nem beleesni a romantikus tévképzetek csapdájába. Régen is, amikor az idegenekkel, még a gyerekekkel való magázódás is természetes volt, a férfiak ugyanúgy előszeretettel csevegtek el sosem látott nőkkel. S ha a helyzet olyan volt, akkor megütötték azt a bizonyos hangot, amit nem mindig ütünk meg egy idegennel szemben. De valamiért mégis. Vagy csak én gondolom úgy, hogy akárhogy is, de több tisztelet érződik ki egy olyan férfi hangjából, akibe még belenevelték a csókolomot, ha nővel találkozott, mint azéból, aki minden válogatás nélkül, haverkodva tegeződik? Még akkor is, ha egyébként mindkettő ugyanazt gondolja magában?

 Hát ezért. Kényeskedő, gőgös kisasszony módjára húzom fel az orrom, elfordulok, nem válaszolok, eltávolodom, ha éppen lehet. Ha nem, akkor csak csendesen tűrök, és megsemmisítő pillantásom az egyetlen, amit még bevethetek az inzultus ellen. És arra gondolok, az ennyi idős nagyanyáimat ugyan ki merte volna csak így, gátlástalanul letegezni, leszólítani egy sziával vagy egy hellóval? És ugyan kinek jutott volna eszébe gyermeki rangra alacsonyítani őket a pénztárnál, akár egy tízévest? 

 Ki érti ezt? Valamiért ezek a nyelvi panelek is egyre ritkulnak: megszűnőben az uram, a hölgyem, a kisasszony, a kegyed, az Ön. Leginkább már csak a hivatalos levelekben léteznek; az OTP még régi vágású, a címzett neve után következetesen odaírja: úr/úrnő. A lépcsőházban szembe jövő ballonkabátos, deresedő hajú férfi még kezemet csókolja. De ha az ember belép egy butikba, ha leül egy kávézóba, az odalépő fiatal alkalmazottnak teljes természetességgel köszön tegeződve; talán akkor is, ha nem is olyan fiatal az a másik. Merthogy az már mégiscsak ciki lenne, ha a korombeli felszolgálót vagy eladót magáznám; a náluk 5-10 évvel idősebbeket pedig nem merem megkülönböztetni, mert ki tudja. Ők meg talán emiatt sértődnének meg. A fiatalság kitolódik, a nők egyre lányosabbak, a határvonal bizonytalan, és egyre inkább hódít köztünk az amerikai módi, az egyre szélesebb körben terjedő tegeződés. Ránézek egy idegenre, és ha hirtelen nem tudom eldönteni, 35 vagy 45 éves, kétségbe esem, hogy szólítsam meg. Legegyszerűbb persze a helló-szia, elköszönéskor a "szép napot", "szép hetet", amitől csakúgy kiráz a hideg, mint a férfiak rám villantott helló-mosolyától, mert olyan idegennek érzem a nyelvünktől, meg olyan felszínesnek. 

  Olykor azért röstellem magam. Ezeken ennyit mérgelődni, gondolom ilyenkor, nem érdemes, tényleg. A színház előterében állva gyors mozdulatokkal megigazítom a hajam, a blúzom, folytatódik minden tovább. A nézők érkeznek, az arcok összemosódnak, van, akinek kétszer is köszönök, persze véletlenül, de sokszor észre sem veszem. A hangos figyelmeztető már megszólal, tíz perc múlva előadás, a nép zajos mormogással áramlik befelé. Amikor végül az ajtóhoz fordulok, hogy behúzzam a függönyt, egy férfi elmenőben odalép, és megkérdi: Elnézést, kisasszony, a mosdót merre találom? S én, mielőtt szolgálatkészen a túloldalra mutatnék, meghatottan elmosolyodom, s amikor aztán ugyanez a férfi egy darab süteményt visz be a szünet után a kabátja alatt, nem szólok neki. Hát mégiscsak van még jó modor a világon...!