Romantikus végítélet

Megvallom, általában minden olyan filmnek, mely akárhogy a világvége gondolatával játszik el, ambivalens érzésekkel állok neki. Ezt ugyan már említettem az "újrakezdés" témáját feldolgozó filmeknél is, ez azonban más. Bár talán nem is: egy esetleges apokalipszis lehetőségét ugyanúgy kissé nehezen tűri meg a lelkem, mint nagy szerelmünk elvesztését egy autóbalesetben vagy egy legyőzhetetlen betegségben. S ahogy ez utóbbiak esetében igyekszem azzal nyugtatni magam, hogy ez csak egy film, s velem talán nem történik meg, ugyanígy az előbbieknél is: mármint, mondogatom magamban ilyenkor, világvége csak a filmekben létezik. Eltekintve a Bibliától, és néhány utópisztikus irodalmi műtől, meg persze az emberi fantáziától, ami töretlenül újra és újra nekimegy a kérdésnek. Ennek köszönhetően az utóbbi időben, minden ellenérzésem dacára, két filmet is láttam, mely akár így, akár úgy, elkerülhetetlenül ránk hozta az apokalipszist. 

 Azt hiszem, Lars von Trier Melancholia c. drámája közben nem csupán az idegesítő kézikamerás felvételektől szorult össze a gyomrom. A borongós, egyszerre hihetetlen és fenyegető vízió szép lassan hátborzongató, kétségbeesett tragédiában realizálódott, aminek a végén szinte megkönnyebbültem, mikor Justine harmadmagával bekuporodott a mezőn rögtönzött sátracskába, amit aztán az egész földkerekséggel együtt felperzselt a száguldó, vakító tűzvész. Lorene Scafaria Seeking a friend for the end of the world c. filmjét nézve némiképp más a helyzet. Pedig a szituáció meglehetősen hasonló: csak éppen a Föld felé száguldó égitestet itt Mathilda névre keresztelték.

(jelenet a filmből)

 Lehet-e romantikus komédiának nevezni egy ilyen témájú filmet? Természetes, hogy kissé furcsának érezzük a műfaji besorolást, hiszen az efféle komikus ábrázolásmód egy világvége esetében meglehetősen újszerű, vagyis széles körben eddig nemigen láttunk rá filmes példát (aki mégis tud ilyet, jelezze!). Éppen ezért, mikor beülünk a moziba - miért van az, hogy Pécsen nem adják a filmet, mikor nemcsak Budapesten, de Győrben és Debrecenben is felkerült a Cinema City műsorára?! -, nehezen tudjuk eldönteni, mit várunk ettől az egésztől. Steve Carell gyakorlott a komikus alakításokban, s éppen abban rejlik a sikere, hogy nem megy el az agyatlan humor felé, hanem mindig szellemesen, érzékenyen játszik, mindvégig némi öniróniával az arcán. Na de Keira Knightley? Akit egyébként magam is kedvelek, nagyon szép, intelligens és izgalmas, ha éppen megfelelő szerepet adnak neki, mint ahogy pl. a Pride and prejudice, vagy az Atonement esetében, de nekem személy szerint tetszett a The Dutchess-ban is, viszont a most már DVD-n is megjelent Dangerous Method c. filmben, mely a freudizmus és a hisztériás betegség történetét dolgozza fel Jung és Sabina Spielrein személyes viszonyán keresztül, rettenetesen gyengének találtam. Natalie Portman a Black Swan főszerepében sokkal drámaibb, impulzívabb alakítást nyújt, bár természetesen nehéz összehasonlítani a két filmet. Mindenesetre a komédia az a műfaj, amiben eddig még nem láttam Keira Knightley-t, pláne nem egy romantikus komédiában, s szögezzük le: a film minden iróniája ellenére a műfaji meghatározás erősen vitatható.

Steve Carell (Dodge Petersen)

 Miután Bruce Willis megmentette a világot - s nem csupán a sokat emlegetett Armageddon volt az egyetlen film, mely áldozatkész hősöket tartogatott az emberiség számára -, az elkerülhető apokalipszisek kora lejárt. Csakúgy, mint Triernél, Scafaria történetében sincsenek hősök. Steve Carell, ha lehet párhuzamot vonni, tökéletesen ellentétes figuráját alakítja a Willis-féle akcióhősöknek: kocsijában ülve némán végighallgatja a rádió bejelentését, miszerint az utolsó megmentő akció is meghiúsult, és az aszteroida elkerülhetetlenül becsapódik a Földbe; majd hagyja, hogy felesége egyetlen borzadó pillantással végigmérje, azután elmeneküljön. Nem csak az autójából, az egész életéből. Innentől kezdve Dodge Petersen magára marad az utolsó napokra; arcán mindvégig bús beletörődéssel jár tovább a munkahelyére, majd vissza az otthonába - amíg lehet. Közben a közelgő vég hírére mindenki máshogy reagál: egymás után követnek el öngyilkosságot, pánikszerűen menekülnek legközelebbi hozzátartozójukhoz, randalíroznak, fosztogatnak, kétségbeesett orgiákat csapnak, föld alatti titkos bázisokat építenek a túlélés idejére, vagy éppen beletemetkeznek a munkába, s még csak felpillantani is alig hajlandóak belőle - amíg lehet.

Keira Knightley (Penelope
Lockhart)

 Carell esetlen, zárkózott, szerény és becsületes karaktere mellé Keira Knightley Pennyje hozza a bájos, fiatalos vitalitást. Koszos tornacipőjében és rózsaszín ruhájában, kedvenc bakelit lemezeit magához szorítva a 28 éves Penelope napjaink útkereső fiatal felnőttjeinek különleges, és mégis jellegzetes reprezentációja. Füvezik, "álomkóros", rettenetesen vezet, épp szabadulni próbál élősködő, nárcisztikus és jellemtelen pasijától, s amikor kiderül, hogy az utolsó repülőjáratot is elmulasztotta, Dodge ablakában (nem sokkal később a vállán) zokog, hogy többé nem láthatja a családját. Amikor az utcában lázongás tör ki, Dodge és Penny együtt menekülnek el, egy rájuk maradt kutyával, akit csupán egy bocsánatkérő cédula kíséretében hagytak a parkban az ott elnyúló Dodge mellett, miután kínjában benyakalt pár korty ablakmosó folyadékot. A kellően hóbortos történet tehát adott: s bár Dodge eredetileg gimnáziumi szerelmének felkutatására indul, a végkifejletet mégis előre sejthetjük.

 (innentől néminemű spoiler: aki utálja előre tudni a film végét, ne olvasson tovább :D)

 Hogy Dodge és Penny viszonya hogyan alakul, legalábbis. És ha csak ezt nézzük, mind a romantikus, mind a komédia stimmel. A részletek azonban, az egésznek a mikéntje, s a végül ijesztő gyorsasággal közelgő becsapódás fináléja mégis olyan szépséget, torokszorító gyengédséget, s egyszerre beletörődő józanságot hoz a filmbe, ami az egyébként mindvégig jellemző fanyar humor után valóban meglepő. Mert akár lehetne valódi vígjáték a film, és talán a várva várt armageddon el is maradhatna, és akkor a tornacipős Penny és a lassan korosodó Dodge ott állhatnának egymással szemben, széttárt karral, s folytatódhatna mulatságos útkeresésük, amikor ki egy válás, ki egy újabb szakítás után próbálja megtalálni önmagát. De nem, Scafaria nem hagyja elbagatellizálni a történetet. Ez a film - véleményem szerint - nem vígjáték, és nem csupán azért, mert az egyébként kétségkívül tragikus világvége bekövetkezik, hiszen ettől még vígjáték lehetne. De mégis; a Seeking egyszerre több és kevesebb ennél. A Mathilda jön, Penny és Dodge mosolyogva beletörődik, és mert nincs mit tenni, mindent lehet és semmit sem, talán tényleg ez az egyetlen, amit még érdemes elmondani egymásnak: örülök, hogy megismerhettelek.

Seeking a friend for the end of the world / Míg a világvége el nem választ (színes, fekete-fehér, feliratos, amerikai romantikus vígjáték, 94 perc, 2012)

Írta és rendezte: Lorene Scafaria

Főszereplők: Steve Carell, Keira Knightley 

Érdekes, milyen megosztó a film. Az origo cikkében például nagyon lehúzták, míg a Vox kritikája 80%-ra értékelte.

Mr. Darcy leteperné Elizabethet

 "Általánosan elismert igazság", hogy ha pénzről van szó, akkor nincs semmi, ami elejét vegye az üzletfelek elégedett kézrázásának a lelkes tárgyalások végén; legfeljebb lapos, kétkedő pillantások, ha valami esetleg sántít, de hát mégiscsak üzletről van szó. Már ha van bármiféle morális, etikai érzéke egy olyan kiadónak, aki annak tudatában, hogy "biztos piacra" számíthat legújabb akciójával, erotikus részletekkel tuningolja fel az évszázadok óta közkedvelt angol klasszikusokat napjaink tollnokaival, akik már maguk mögött tudhatnak néhány intim tartalmú remekművet a könyvpiacon. Mert hát az akkori szerzőket, mint amilyen Jane Austen vagy Charlotte Bronte, biztosan csak a viktoriánus szemérem tartotta vissza attól, hogy részletezze a hősei között végbemenő szerelmi aktusokat.

Büszkeség és balítélet "felnőtt
részekkel"

 Így hát a modern kori olvasó gátlástalan kíváncsiságára számítva a kiadó e-book formájában teszi nyilvánossá elképzeléseit arról, hogyan vonszolta egy árnyékos fasor rejtekébe Mr. Darcy Elizabeth Bennetet, vagy arról, hogyan rántotta magához ellentmondást nem tűrő tekintéllyel Mr. Rochester Jane Eyre-t; de nem kímélték Sherlock Holmes-t sem, akit villámgyorsan homoerotikus viszonyba boronáltak segédjével, Dr. Watsonnal. Hogy minderre mi jogosítja fel őket, a kiadó képviseletében megszólaló Claire Siemaszkiewicz úgy fogalmazott, időtlen idők óta izgatja mindannyiunk fantáziáját, mi történt a látszatra csupán illedelmesen pironkodó klasszikus figurák között; itt az idő, hogy lerántsák a leplet a rejtélyről, s ehhez a már fent említett biztos fantáziájú szerzőket hívják segítségül, hogy így vértezzék fel a regényeket a huszonegyedik századi sikerhez szükséges képességekkel. Mert hát ma már mégsem könyv az a könyv, ami nem gerjeszti vágyakozó sóhajra a háziasszonyokat, ld. a sokat emlegetett szado-mazo "mummy porn" sikerét, mely minden kolosszális profitra vágyó kiadónak jó ajánlólevél: húszmilliós eladott példányszámával minden idők egyik leghangosabb sikerű amerikai "blockbusterje" lett.

 Úgy tűnik tehát, hogy ma bizony elég széles az az olvasói réteg, aki csak azért nem veszi kezébe a klasszikusokat, mert a családi konvenciók és társadalmi béklyók által korlátozott szereplők nem tépik le egymásról a fűzőt és a nadrágot - igyekszik legalábbis elhitetni velünk az erre szakosodott angol kiadót képviselő hölgy. "We want to enhance the novels by adding the 'missing' scenes for readers to enjoy." - mondja. De hát végül is kit érdekel a magyarázat meg az indok, amikor igazából a pénzről szól minden, és a pénz, az biztos: "People are going to either love it or hate it. But we're 100% convinced that there's a market there." Hiszen ha a mamipornóból elkelt húszmillió példány, nincs is miért kételkedni.

Jennifer Ehle és Colin Firth (Büszkeség
és balítélet, 1995-ös filmváltozat)

Különös ezeknek a mai írónőknek - amennyiben annak lehet nevezni őket, de nevezzük annak - a vonzalma az angol klasszikusokhoz: így-úgy mindegyikükről tudni lehet, hogy többek között a Büszkeség és balítéletből, a Jane Eyre-ből, és további rokon művekből merítették az ihletet. Bevallotta ezt a Twilight szerzőnője, Stephanie Meyer (nem véletlen hát, hogy a vámpírlegényt Edwardnak hívják, akárcsak Thornfield Hall urát, Mr. Rochestert), s úgy tűnik, E. L. James is, aki azonban elsődleges forrását nem ezekben, hanem a Twilight sorozatban találta meg, ő maga is az ehhez tartozó fan fiction írogatása közben kapott ihletet A szürke ötven árnyalatához (a fent említett mummy porn). A klasszikus szerelmi történetekben tehát úgy tűnik, olyan lappangó erotika bújik meg, aminek ki-nem-mondottsága azóta sem hagyja békén a világot, különösen napjaink mindent-szabad, gátlásoktól mentes társadalmát. És amikor már végképp nem bírták lenyelni, hogy Mr. Darcy és Elizabeth között ennek ellenére még egy csók sem csattan el a történet során (bár az 1995-ös BBC feldolgozás jótékonyan ezzel a jelenettel zárta a filmet, míg a 2005-ös befejezése az amerikai változatban a film után egy gyengéd, s egyébként határozottan szép jelenet), hát gondolták, beleírják ők maguk. S ha esetleg nem tudnánk, mindez még véletlenül sem kerülhet a szerzői jogok megsértésének gyanúja, vagy egyáltalán, a műalkotás megbecstelenítésének vádja alá, hiszen: "we're not rewriting the classics. We're keeping the original prose and the author's voice. We're not changing any of that.", vagyis csupán a kötelező portalanítást végzik el az évszázadok óta töretlen sikert élvező regényeken.

Toby Stephens és Ruth
Wilson (Jane Eyre, 2006)

 "Aki átír, újramesél, rövidít, vagy szlengben fogalmazza át Shakespeare-t, mert az is megtörtént, az megpróbál megismertetni egy "értékes" művet olyanokkal, akik egyébként nem olvasnák el soha, mert családi, iskolai nevelésük, képzettségük nem készíti/készítette fel őket az adott művek megértésére. A kérdés az, akarjuk-e, hogy ők elolvassák ezeket könyveket vagy nem akarjuk?" - írja egy kommentelő a Könyvesblogon megjelent cikk alatt, ahol ennek kapcsán mindjárt némi nézeteltérés alakult ki (igen, én is hozzászóltam :D). Kérdés inkább az, hogy egy mára elavult, nehezen érthető nyelvet portalanítani ugyanaz-e, mint sárba tiporni e klasszikusok lényegét adó viktoriánus felfogást, vagyis, hogy szexuális tartalmú jeleneteket egyszerűen nem volt szokás leírni (pláne nem egy papkisasszonyként nevelkedett nőnek), s mindezt úgy, hogy lényegében a mű tartalmát módosítják az eredeti szerző által soha le nem írt jelenetekkel, ugyanakkor megtartva benne minden mást. Akkor már tisztességesebb és egyenesebb volna teljesen újraírni, megírni a "modern változatot" egy új szerző keze által, és ha tetszik, más, vagy legalábbis némiképp eltérő történettel. Merthogy ezek a jelenetek - ld. Mr. Darcy maga alá gyűri a birtokára látogató Lizzyt a kertben - egyszerűen nem történtek meg, nem lettek leírva, még csak odagondolva sem, vagyis nem "hiányzó" részek, ahogyan az angol kiadó nevezi őket. S amiért mindez igazán felháborító, az az, hogy ezek a művek soha nem voltak rászorulva efféle átdolgozásokra, ugyanis a 200 éves Jane Austen-könyvek, s ugyanígy a Bronte nővérek szerzeményei a mai napig számos korosztály kedvenc olvasmányai. Kétlem, hogy néhány hiteltelen és kirívóan túlfűtött jelenet kedvéért ezután bárki, aki eddig nem tette, végigrágja magát több száz oldalon, s ezután együtt sóhajt fel anyjával és nagyanyjával, akinek eddig az eredeti változat is elég volt, hogy micsoda férfi volt ez a Mr. Rochester / Mr. Darcy / stb. Mindez csupán annak a rétegnek lesz vonzó, aki a kíméletlenül részletes szexjelenetekben leli nem túl válogatós örömét, édes mindegy, hogy azok Christian Grey és Anastasia Steele, Rochester és Jane Eyre, Darcy és Lizzy, vagy éppen Watson és Sherlock Holmes között mennek végbe. Erre a célra márpedig épp elég könyv kínálkozik a polcokon, miért kell beszennyezni azt is, ami értékes?

Romola Garai az Emma címszerepében (2009)

 "Ugye, senki sem gondolja komolyan, hogy ezek a kedvelt karakterek csak egymás kezét fogták és egymás orcáját csipkedték?" - idézi a Könyvesblog az angol kiadó honlapját. Nem, valóban nem. Pláne a házasság után, ami már nem része az anélkül is kerek szerelmi történeteknek, s milyen csoda, vannak, akiket így is kielégít a dolog. Tudjuk, a házasság előtti nemi kapcsolat pedig a nők számára végzetes kockázattal járt, vagyis nem azért igyekeztek szüzek, vagy látszatra szüzek maradni, mert nem fűlt a foguk a gyengédséghez, hanem mert általában egyetlen lehetőségüket, a jó házasságot kaszálták el azzal, ha hírbe keveredtek. Azzal, hogy egyik pillanatról a másikra a klasszikus hősnőket, pláne az Austen-figurákat ádáz dominává varázsolják, az egész mű lélektanát, történeti hitelességét ássák alá, hiszen még ha valóban történt is volna bármi "titkolnivaló" a szerelmesek között, mégis ki gondolná, hogy ilyen kéjes gátlástalansággal támadja le a gazdag úriembert egy tapasztalatlan, vidéki elzártságban felnőtt gyereklány, mint ahogy Elizabeth Bennet Darcyt a hozzácsapott jelenetekben? Meg egyébként is, hol marad a 200 éve elismert regény iránti becsület, egy egyszeri és megismételhetetlen alkotás és alkotó tisztelete? Mert ezután, ha nem csordogálnak különféle testnedvek és nem mutogatják magukat a legintimebb testrészek minden oldalon, odaláncolva ezáltal a könyvhöz a remegve izzó olvasókat, építve ösztöneikre és kukkolási ingerükre, már nem is lehet piacképes alkotást létrehozni?
 De hát kár a gőzért, ha valóban a piacról van szó. Csak remélni lehet, hogy a jóérzésű olvasók rácáfolnak a pénzéhes kiadók várakozásaira, és egy idő után eltűnik ez is a süllyesztőben, mint ahogy az egész folyamatot gerjesztő és kiváltó mamipornó.


 "Elizabeth trailed kisses along his throat and neck until she reached his earlobe and took it between her teeth. “Please take me,” she whispered. “I need it. I ache for it.” Her words were met with only a grunt of approval by Darcy.
 He pulled back from her and checked their surroundings, partly to assure they were alone, but also to discover a hiding place for them that was away from the road. He took hold of Elizabeth’s hand and pulled her away from the lane to the trees beyond. They walked on for a short time until they came to a small clearing and without another word, he pulled her to the ground, laying her down on the grass and covering her body with his." (hozzáírott jelenet a Büszkeség és balítéletben, melyet a The Independent honlapján megjelenő cikkben közzétettek)

 Itt pedig a kiadó maga ír arról, mi is indokolja az akciót:
https://apps.facebook.com/theguardian/commentisfree/2012/jul/17/missing-sex-scenes-charlotte-bronte?post_gdp=true

Második élet

Audrey Tautou neve, bárhol is bukkan fel, már önmagában sejtet valamit. Elképzelhető, hogy nem mindenki szereti - miért is nem? -, de annyi bizonyos, hogy a filmjeit egytől egyig jellemzi valami igazán egyedi, karakteres báj. "Szó, mi szó, Audrey Tautou ... nem formás nőiességével, kacérságával és csábítóan érzéki kisugárzásával lett a mai francia film egyik első számú romantikus hősnője." - írják a port.hu egyik kritikájában. Miért, kellett volna? "Pedig valamivel mégis le tudja venni az embert a lábáról." - teszi hozzá az imént idézett cikk szerzője. Valóban így is van, és talán éppen ezért, mert ő se nem Aphrodité modern reinkarnációja, Angelina Jolie, se nem Penelopé Cruz, akinek igazából szuper Volver c. filmjében is végig csak latinos szépségére figyeltem, de még csak nem is olyan angyalian gyönyörű, mint amilyen például Emmy Rossum volt csodálatos hajkoronájával az Operaház fantomjában. Audrey Tautou szép, csinos és bájos, de emberi módon, ami talán épp ezért egész máshogy hat ránk, mint a fent említett színésznők szoborszerűen tökéletes arca és alakja: s ez a báj nem csupán Tautou vonásaiban vagy mosolyában rejlik, hanem egész, különleges lényében, ami valamennyi filmjében átsugárzik a vásznon.

Ne firtassuk a magyar címválasztás sikerét, amivel egyébként nem is lenne semmi kifogásom, ha nem emlékeztetne rettenetesen a színésznő korábbi emblematikus filmjére, az Amelie csodálatos életére. Így hát a Nathalie második életében sejtek némi kísérletet, hogy a cím erre való asszociációkat keltsen, nem tudom, mi szükség van erre, Tautouról úgyis majdnem mindenkinek az Amelie jut eszébe a mai napig. Ez a film azonban már levedlette az akkori naivás cukormázat, amiért az Ameliet vagy nagyon szerették, vagy nagyon nem (én szerettem). Ugyan a műfaj "romantikus vígjáték" (ami néhány amerikai műremek után nem közvetít túl magasröptű tartalmakat), mégis többről van szó. Valóban szomorú tragédiáról, majd valóban felemelő végkifejletről, anélkül, hogy a film közben túlságosan elnehezedne és veretessé válna. 

Én magam mindig némi kellemetlen szájízzel ültem be olyan filmekre, ahol efféle "újrakezdésről" van szó. Fiatalon az ember még majdhogynem felfoghatatlannak érzi, milyen lehet elveszíteni "életünk szerelmét", ha az váratlanul meghal, s miféle lehetőségek kínálkoznak arra, hogy élhető életet teremtsünk ezután. Bár szívünkkel kissé nehézkesen, eszünkkel készségesen elismerjük, hogy erre nagyon is szükség van, így hát a filmet látva magunk is egyre inkább támogatóivá válunk a Nathalie és Markus között fejlődő kapcsolatnak. Persze az mindjárt sejthető - de hát elég megnézni a trailert is -, hogy mire megy ki a cselekmény, és mi lesz a vége, hiszen a filmből kezdettől fogva hiányoznak a végérvényes tragikumra utaló elemek, még az olyan jelenetekből is, mint a férj temetése, vagy Nathalie bezárkózása a lakásba (már csak azért is, mert a film elején vannak, tehát nyilvánvaló, hogy a java csak ezután következik). És mindaz, amit ezután látunk: Nathalie beletemetkezése a munkába, a határozott szándékokkal fellépő főnök, a csetlő-botló Markus (akinek eleinte igen nehéz megbocsátani slamposságát és nulla sármját, de a filmkészítők ügyeltek rá, hogy a végére ez is megváltozzon), a munkahelyi pletykák, a kétkedő barátok: mindez végtelenül hiteles, valódi és életszerű, bár a film velejáró "bája" gondoskodik róla, hogy az esetleges deprimáló események ne hassanak ránk túl lehúzóan, s így töretlen, reménykedő várakozásban sodródhassunk a szükségszerű befejezés felé.

A film európaisága nem csupán Audrey Tautou vagy akár a Markust játszó langaléta François Damiens alakjában rejlik, hanem az olyan apróságokban, mint amilyen például Nathalie és Francois rövid esküvői jelenete: hát képesek lettek volna egy amerikai filmben egyszerű lófarokban hagyni a menyasszony haját? Szívmelengető, felemelő, igazán szerethető mese az élet dolgairól.

La délicatesse / Nathalie második élete (színes, feliratos, francia-svéd romantikus vígjáték, 108 perc, 2011)

Rendezte:  Stéphane és David Foenkinos

Forgatókönyv: David Foenkinos (saját regényéből)

Főszereplők: Audrey Tautou, François Damiens, Bruno Todeschini, Mélanie Bernier, Joséphine de Meaux,

Pio Marmai, Monique Chaumette

"Azt akarnak velem tenni, asszonyos dolgot"

Tagadhatatlan, hogy él bennünk egyfajta nosztalgia azokkal az időkkel kapcsolatban, melyeket a "századelő", "századforduló" fogalmakkal jelölünk, de mint ahogy a "hosszú 19. század" fogalmába még az első világháborút megelőző évek is beletartoznak, úgy ezekre éppígy gondolhatunk akkor is, amikor a "századfordulót" emlegetjük. Kezdve a dualizmus utáni fejlődő békeidőkön, egészen a monarchia utolsó nagy csatájáig, az első világháborúig: elég régen volt már mindez ahhoz, hogy visszatekintve misztikusnak, varázslatosnak, s kiismerhetetlennek tűnjön, mi pedig kedvünkre merenghessünk arról, mennyivel szebb, vagy legalábbis különlegesebb volt akkor az élet.
Bár erre a varázsra nem mindenki fogékony, hajlamosak vagyunk általában azt gondolni, hogy akkoriban az emberek is mások, többnyire "erkölcsösebbek" (legalábbis prűdek) voltak, ennek megfelelően pedig talán jobbak is. Merthogy akkor még erősebben volt jelen minden, aminek mára megkopott a tekintélye: egyház, uralkodó, hagyományok, társadalmi elvárások, bevett, évszázados szokások, a megszokott és kanonizált nemi szerepek.
Amiért Az árva Mariska napjait ma, több mint száz év távlatából olvasva, figyelemreméltónak tartom, az elsősorban ez: hogy olyan kíméletlenül cáfolja meg ezeket a jóhiszemű feltételezéseinket. Méghozzá a lehető legerősebb eszközzel, vagyis mindenről első kézből értesülünk egy olyan nő elbeszéléséből, aki saját bőrén tapasztalta a századforduló olykor bestiálisnak tűnő gonoszságát. Nem volt ez persze általános, csakúgy, mint ahogy ma sem az; az ember ember volt akkor is, ma is, hol jobb, hol rosszabb; mégis, éppen a ma is olyan kényes társadalmi problémákról, elsősorban a prostitúcióról, a prostitúcióra való kényszerítésről olvasni egy 1900-as évek elején játszódó történetben: több, mint ámulatba ejtő. A nők érzéketlen, szívtelen gonoszsága, haszonlesése, a férfiak esendő vágyakozása és tolakodó erőszakossága, az emberi gátlástalanság, mindez rettenetesen élő és örök érvényű téma, s éppen örök aktualitásában megrázó száz-száztíz év távlatából is.
Amiben ez a hosszú idő, mely a történetet elválasztja tőlünk, érezhetővé válik, az maga a főhős alakja: itt összpontosul minden, ami a műben "tizenkilencedik századi". A gyönyörű, "romlottságba" kényszerített, ámde töretlenül tiszta lány árvasága - mely nem csupán a szülők elvesztésében, hanem az ezzel járó szeretethiányban, szegénységben, kiszolgáltatottságban nyilvánul meg - egyfajta mártírsorssá fejlődik a töredékes napló végére. Mariska, aki a valóságban Kovács Júliaként született az 1880-as években, lényegében mindvégig saját hányatott sorsát siratja feljegyzéseiben, részletezve a megpróbáltatásokat, amelyeken keresztül kell mennie; félig tudatlanul, félig kényszer hatása alatt elkövetett/elszenvedett "bűneiért" rendíthetetlen vallásos áhítattal vezekel és könyörög.
Az árva lány toposza egyszerre gyökerezik a népköltészetben, majd a romantikában, ami a népköltészetet és a ballada világát az "elitbe" emelte. Ha ma valamit porosnak érzünk a könyvben - naplóregény? napló? önéletrajz? -, az ez: a gyakran ismételt lamentálások arról, hogy "de sokat kell szenvednie egy árva leánynak", holott a történetet olvasva nagyon is érthetővé válik Mariska örökös sírása és imádkozása. Eleinte kissé talán túl szentimentálisnak, "szenvelgőnek" tűnik a szöveg (nem tisztázott, hogy ez mennyire a szerzőnő saját stílusa, s mennyire tette ilyenné Kovács Júlia későbbi élettársa, Hatvany Lajos és íróbarátainak utólagos csiszolgatása), de még mielőtt ez terhessé válna, magával sodor az egyébként nagyon is érdekes, helyenként egyenesen izgalmas és megrázó cselekmény. A napló maga lezáratlan marad; azt, amikor Hatvany Lajos, egy tehetős család fiaként, kiemeli a lányt a nehéz szegénységből, már nem beszéli el a szerző.
Egy korhű dokumentum, amely igazolja: nosztalgia ide vagy oda, a világ cseppet sem volt jobb száz éve, és persze korábban sem. (A kötetben korabeli fényképek és levelek is találhatóak.)

Kovács Júlia: Az árva Mariska napjai. Noran Kiadó, 2008. Szerk.: Kőrössi P. József


Részletek:

"Augusztus 18-án hazamentem, hát ki várt reám, mint az öreg úr. Hozott nekem egy selyem aljra valót és megmutatta, hogy ha fogom őt szeretni, nekem adja a kis ujjáról a brilliáns gyűrűt. Nekem ne tessék adni semmit, nem kell nekem senkié, van én nekem mindenem, ami kell egy szegény üzletes leánynak, és nem fogadhatom el a ruhára valót sem. A B.-né nagyon haragudott és be akarta csukni az ajtót, és én felugrottam az ablakba, hogy kiugrok az utcára, ha ki nem engednek. Ekkor a B.-né az öreg előtt kezdett engem szidni, hogy én szeretem az öreget, csak nem akarom megmondani az öregnek, hogy még többet hozzon nekem. Az öreg kérdezte, hogy mondjam meg, hogy mit akarok, és ő mindent megtesz, amit csak kívánok, én nem akarok semmit és hagyjon engem békében, ne bántson engem és ne jöjjön ide, hogy én maga miatt ilyen csúnya szavakat hallgassak. Az öreg meg akart csókolni és én úgy megtaszítottam, mikor felém hajlott, hogy a díványra esett. Én odafutottam az ajtó felé és sírtam, hogy engedjenek ki. Az öreg nem szégyellte magát, még kijött a konyhába és keresett engem, hogy megszelídítsen. Én ezalatt kimentem a kisudvarba és ott sírtam, hogy mit akarnak velem tenni, és féltem borzasztóan, hogy bizonyára azt akarnak velem tenni, amit a Béla tett, asszonyos dolgot.

Az öreg elment, nem beszélhetett velem, aztán a nagymama hozta a selyemruhára valót elébem, hogy miért nem szeretem ezt az öreg urat, sokkal kedvesebb, mint Béla és ki tudja, hogy kicsoda az a Béla. Így akarta még az öreg asszony is a fejemet telebeszélni, hogy szeressem az öreg urat. De én csak sírtam s mindég arra kértem a jó Istent, hogy szabadítson meg engem ettől a háztól. El akartam menni ismét, de az mondta a nagymama, hogy a pénzemet elköltötték és nincs miből megadni, hogy ha pedig elmegyek, akkor nem kötelesek megadni, nem látta senki, hogy adtam-e neki pénzt. Aztán nekem jött a fiatal asszony, hogy miért voltam az öreggel oly goromba, mikor úgy szeret engemet és milyen szép ajándékot hozott, és meg sem köszöntem, olyan neveletlen vagyok. Más leány örülne, ha ilyen nagy úr beszélgetne vele, maga meg elbújik tőle és kineveti, pedig majd meg fogja egyszer bánni, vagy azt hiszi, hogy csak a fiatal ember tud szeretni, ne bízza el magát, hanem hallgasson a jó szóra és ne legyen olyan gyerekes, mert ha így fél mindenkitől, akkor nem fogja magát senki sem szeretni, mindenki meg fogja magát vetni a csúnya természetéért. Én nem bánom, ha senki sem fog szeretni soha, de én nem szeretek senkit, meg tudok én lenni úgyis, ha senkit sem szeretek, mint más szegény leányok. Aztán elment B.-né aludni, egyedül maradtam, imádkozni kezdtem, féltem, hogy ha holnap hazajövök, ismét itt lesz az öreg úr, és megint össze fog szidni B.-né, ha nem teszem azt, amit ő akar."

Ki fordítja a Facebookot?

Mint azt a The Social Network c. filmből, mely a jelenleg is dübörgő népszerűségnek örvendő Facebook történetét bemutatja, kiderül: a közösségi oldal amerikai diákok agyszüleményeként látott napvilágot. Néhány év alatt azonban olyannyira elterjedtté vált, hogy a fejlesztők szükségét érezték minél több nyelvre lefordítani, hogy ezáltal is közelebb kerüljön az esetleg idegen nyelvekben kevésbé járatos felhasználókhoz. Csakúgy, mint néhány száz évvel ezelőtt a Biblia, a Facebook éppen azáltal vált mindennapi kenyerünkké, hogy lényegében mindenki számára elérhető, a világ bármely pontján. S bár hazánk nyelve sajnos nem tartozik a legnépesebb populációk által beszélt nyelvek közé, mégis elképzelhetetlen lett volna, hogy a "shquip", "suomi" és "bahasa melayu" mellett a Facebook ne váljon kommunikációképessé magyarul is.

Így hát ma már minden hazánkbéli fiatal, de természetesen kevésbé fiatal is, gond nélkül chatelhet, nyomozhat, olvasgathat és posztolhat a közösségi portálon, amely egyre inkább uralja számítógépeinket és mobiltelefonjainkat. És mivel a Facebook nemcsak anyanyelvén, hanem magyarul is látszólag folyékonyan beszél, a fejlesztők elérték, hogy a nyelvi blokádok még véletlen se befolyásolhassák az oldal látogatottsági arányait.

Mégis: aki (ennek köszönhetően?) napi szinten foglalkozik az oldallal, alighanem felfigyelt már néhány ízes sajátosságra, mely eleinte úgy hat, mint egy külföldi lány bájos akcentusa: megmosolyogjuk, és ha tehetnénk, szívesen segítenénk neki azzal, hogy kijavítjuk. Ám a melléfogások szaporodnak, és egy idő után az egész kezd egyszerre nevetségessé és bosszantóvá válni. Olyasmi ez, mint amikor az 1800-as években a puszták népe elindult az éves budai vásárra, hogy nyers és őszinte modorával megbotránkoztassa a finom úrinépet.

Érdemes elgondolkozni azon: kinek a keze van a dologban? Humor ez, vagy csupán iszonyatos fordítói mellékfogások sorozata? De hát minek csiszolgassák az ennek ellenére is szószátyár portál nyelvi kompetenciáját, ha népszerűsége azóta is töretlen?

Amikor tehát arról beszélünk, hogy a fiatalabb generációk nyelvhasználata romlik (ha így van), eszünkbe juthat: nem biztos, hogy egyedül az oktatás színvonalában rejlik a baki.

Nem kell tovább mennie...

Mindig is keringtek legendák a brit származású áruházlánc megbízhatóságával kapcsolatban: mi az igazából, amit eladnak nekünk. Nem véletlen tett szert rövid időn belül ambivalens hírnévre az üzletlánc saját márkája, mely bár különböző cégek termékeit forgalmazza egységes árucímke alatt, mégis mintha legalább ennyire egységes arculatot mutatna a minőség terén. Az emberek jelentős része fenntartással kezeli a "teszkós" élelmiszert és egyéb termékeket. Látva azonban alacsony árukat, pénztárcánk diétás korszakaiban hajlamosak vagyunk arra gondolni, azt remélni, hogy bizalmatlanságunk és idegenkedésünk mögött talán nincs is más, mint az a bizonyos legenda; ezt pedig nem minden alkalommal igazolja a valódi tapasztalat.

Mivel egy-egy ilyen egyéni tapasztalat kevés lenne általános tanulságok levonásához, ne is tegyük meg ezt. Csupán egyetlen példa arra, hogy (tényleg) nem minden arany, ami fénylik: nem minden kenyér barna, amit festenek. Lelőhely Tesco (az áru családi szerzemény), de ne legyünk biztosak benne, hogy kizárólag az. Mindenesetre érdemes nyitott szemmel járni.